Már a könyv borítója is eléggé figyelemfelkeltőre sikerült. A szőlőindák közé szorult falevél ugyanis remekül szimbolizálja a világba vetett ember magányát, egyedüllétét. Az, hogy csupán a fénykép közepe színes, egyfajta életet lehel a fogságba került szőlőlevelekbe, egyszersmind érezteti az idő könyörtelen múlását: csak idő kérdése, hogy hűlni kezdjen minden, a narancsos fények kialusznak, s a szürkeség veszi át mindenek felett a hatalmat. Aich Zsuzsanna fotói remek választásnak bizonyultak: a szövegeket nem csak illusztrálják, olykor vitatkoznak velük, körülölelik őket, újabb dimenziók felé terelgetik az olvasó fantáziáját. A gondolatok pedig, akár a kacsok, indáznak szerte minden irányban az ember fejéből. Aich Péter szándékosan befejezetlenül, lezáratlanul hagyott írásaira reagálnak eképpen.
„Az íróember tapasztalásai ugyanolyan hétköznapiak és banálisak, mint bárki másé, a levest ő is kanállal eszi. Éppen csak érzékenyebben reagál, és úgy képes mindent kifejezni, hogy mondandója tehetségének megfelelő művészi rangra emelkedjen, mivel ki tudja tapintani a lényegest, az egyedit, netán annak mélyebb értelmét fedezi föl, időálló összefüggéseket lát meg, s láttat olyat, amit más is néz, csak nem veszi észre. S mivel ezáltal kiemelkedik – vagy így talán jobb: különbözik az átlagos megfigyelők szürkeségétől, az író érdekessé válhat.” – mondja Aich Péter egyik szövege, s nekem az jut eszembe, hogy a szerző nem kis dologra vállalkozott akkor, amikor kibújt a fiktív prózai művek biztonságos szemérmességéből, a többszörösen összetett mondatok szigorú rendjéből, a fantázia végtelen szabadságot biztosító világából, hogy valami személyeset mondjon el. Eddig fel nem tárt titkait bízza ránk, hogy alig több mint száz oldalon, 84 rövid prózai írásban gondolkodjon és gondolkodtasson. Ajándéknak titulálja ezt a könyvet, hogy aztán vitázzon velünk és saját magával, töprengjen komolyan és ironikusan. Bátran felhasználja a naplóírás, a líra, a kispróza, az esszé, a mese, a levél, a szabad filozofálgatás, a memoárírás elemeit. Kérdez, hogy válaszolhasson, válaszol, hogy kérdezhessen, elhallgat, hogy elmondhasson, megkérdőjelez, hogy kijelenthessen, elszomorodik, hogy örülhessen, felszabadul, hogy szoronghasson, s mindezt a mindenkori Férfi, Férj, Apa, Magyar, Állampolgár, Hívő, Kételkedő, de mindenképpen a nagybetűs Ember teszi ezt. Az átlagemberek többsége még arra sincs felkészülve, hogy kérdéseket tegyen fel az élet értelméről, az emberi létezés nagy, ha úgy tetszik banális dolgairól. Aich Péter kezdetről és végről, születésről és halálról, hitről és hitetlenségről, múltról és jövőről, testről és lélekről, békéről és forradalomról beszél, töpreng és vitatkozik velünk, de főképp saját magával, ha úgy tetszik, a benne lakó kétség és bizonyosság, hit és hitetlenség pengeváltásának vagyunk fültanúi.
Pátosz- és sallangmentesen hetven év emberi tapasztalatairól beszélni, hitelesen szólni nem könnyű dolog: de őrültség lenne nem megkérdezni, amire nincs válasz, azaz pontosan annyi válasz létezik, ahány ember a Földön él.
„Sok-sok millió ember él ötven és hatvan és még több évig, és sohasem jut eszébe, hogy él, csak itt van, valamiképpen itt van, derengő, álomkóros állapotban” – írja Hamvas Béla. És mintha csak erre rímelne Aich Péter Bölcső című szövege: „Ringat, s néha elszenderít, ilyenkor mélyen alszol, nem emlékszel őseidre, az intő szóra. Gyakran túl sokáig alszol, néha egy életen át, alvajáró leszel, mégis azt mondod, álmodozol csupán; holdkóros leszel, s azt mondod, a csillagokat vizsgálod, közben pedig halálos biztonsággal elkerülöd a mérföldköveket, kirohansz vágyaidból, minden lehetőségből. Ilyenkor már csak az anyag délibábja élteti rajongásunkat. De te alszol. S feledsz. Elfelejted a bölcsőt. A ringatását is.”
Valóban alvajárók lennénk? Utazók, akik nem kíváncsiak a mellettük elsuhanó tájra? Akik befogják a fülüket, amikor az idősebb útitársuk a tapasztalatairól mesél? Akiknek nem kell térkép, útikalauz, idegenvezető, nem kell hagyomány, az ősök tisztelete, akiknek nincs szükségük holmi jövőképre, akik nem tudják, honnét jönnek, merre tartanak, és nem is akarják tudni? „A nagy útban nincsen semmi rejtély. Az ég hatása: jónak lenni, a föld hatása a bőség, az ember hatása a rend. Mindenkinek csak egyetlen dologra van szüksége, igazán élni.” – nyugtat meg bennünket Hamvas.
„Alapvetően kétféle szempontból lehet megközelíteni Aich gondolatvilágát is, külső és belső szemszögből. Sokrétű témaközelítései, árnyalt, sőt kihagyásos jellegű történetei a folyamatosság megszakításával arra mutatnak, hogy titkai nem elfogadhatatlanok, hanem az emberi kapcsolatok feloldhatatlan titokzatosságát kísérli megmagyarázni. (…) Reménykedik, hogy a túlélőkben nemcsak a ravaszság és az önzés, a pénzimádat él, hogy a maguk szűk kis életét, karrierjét megteremtsék, hanem valami más is munkálkodik. A közösségi érdek, hogy a jövő nem közömbös számukra. Újrakezdeni az utolsó lélegzettel is lehet, de a vizet, amit a borba öntöttél, kiönteni nem lehet” – mondja kötetének egyik méltatója, Petőcz Csilla. „Ők a halhatatlanságunk. Az örök élet. Mindenek értelme. Folytatásunk létben, gondolatban, üzenetben. A jövő. Vajon miért gondoljuk, hogy mégis mi vagyunk fontosabbak, mi, aki a félremagyarázott múlt vagyunk csupán?” – ezek már Aich Péter gondolatai. S bennük a kulcsszavak a kötethez: halhatatlanság, örök élet, a folytatás tudata. A szerző nem hinni akarja, tudni szeretné, hogy van folytatás. „Azt hisszük valóban, mert hinni akarjuk, hogy ha majd elhallgatnak az utolsó harangok, és örökre eltűnik a Nap, újra leszünk mégis, egy más világban talán, de leszünk.” – írja a Föltámadunk-ban. Igen, mégsem az intelmek könyve ez, nem leveleké és emléktöredékeké, itt minden sorban és gondolat mögött az elmúlás csendes szomorúsága muzsikál.
A szövegek valójában Istennel perlekednek, a nagy Alkotót provokálják, aki most elbújt, és csendben figyel. Tudom, érzem, hogy vizslatsz, bizsereg minden porcikám, üzeni az író, ezt a könyvet is neked írom. Engesztelésül. „Annyi vágy van bennünk, hogy higgyünk – a barátunknak, a villanyrendőrnek, munkában, szerelemben, Istenben, akármiben. De nem hiszünk, mégsem hiszünk mi kishitűek, semmiben sem hiszünk, még önmagunkban sem, pedig abban szeretnénk a leginkább. Nem hiszünk, mert a hitnek szerintünk lejárt az ideje, s mert nevetségesnek tartjuk e racionális világban, mi pedig utálunk nevetségesek lenni, inkább szégyenkezünk amiatt, amikor elhaladunk a kereszt előtt, hogy egykor hittünk a hitben. Csak titokban próbálkozunk, még önmagunk előtt is inkognitóban, s mivel nem sikerül a mutatvány, hiszen oly ritkán gyakoroljuk, ez lesz a hitetlenség koronatanúja, hogy lám, nincs is miben hinni. (…) Talán még mi sem létezünk, ki tudja.”
Néha a szövegeket hangulatos lírai megoldások teszik még élvezetesebbé: „Várom a neszt, hogy moccan az ingem gombja, amiért alatta dobban a szív. Várom a neszt miként a szót, amelyet leolvastam ajkadról.” Máshol: „A tömény színkeverék – az éjjeli sötét ég – fölhígul, észrevétlenül szinte kiszáll a világból. Egy-két erősebb jellem, lidércek és tündérek, próbálkoznak még, ám mindhiába. A csillagok is úgy tűnnek el a magasságból, mint vénségedre a régi barátok, kedves ismerősök.” Vagy: „Mert bennem tovább élsz, elmozdulsz minden pillanatban, legendák gyűrűznek nyomodban, kísért s lenyűgöz mosolyod.” Erről Juhász Gyula sorai jutottak eszembe: „Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban…” Bár a szerző inkább Arany János habitusát érzi közelebb magához, többször említi, idéz tőle a kötet szövegeiben. A lírai hangvétel pedig egyébként sem idegen Aich Pétertől, hiszen mint tudjuk, költőként indult, az 1970-ben megjelent Egyszemű éjszaka című antológiában nyolc verssel van jelen.
Érzelmek, félelmek, bűnbánat, irónia kavarog ebben a könyvben, olyan, akár egy karnevál. Rengeteg a kérdő mondat a szövegekben, gyakran még kijelentő mondatokban is kérdez, a szerző még önmaga létét is megkérdőjelezi. S bár, mint említettem, személyes vallomások sorozata, mégis nagyon gyakran többes szám első személyben szólal meg. S bár néha a szentimentalizmus mezejére téved, észrevehetően meghatódik saját magától, mi több: a közhelyesség határáig is bátran elmerészkedik, ám ott aztán idejében észbe kap, visszarántja a gyeplőt. Az olvasó pedig megáll, gondolkodik, visszatolat, előrelapoz, újraolvas, csóválja a fejét, hümmög, majd a kötet gyönyörű szép illusztrációin mereng egy keveset, s rádöbben, hogy minden gyötrő kételyére, minden kétségére pont ezek a fotók szolgálnak válaszul: a természet tökéletes, isteni alkotás. Az ember pedig Isten tükörképe. Így hát lehetetlen, hogy megannyi küszködés, harc és munka csupán fölösleges játék legyen, elvesző, semmiben felszívódó ostoba haláltánc…
„Ez a tevékenység: a lehullottat visszaemelni, az elvesztettet megtalálni, a bemocskolódottat megtisztítani, az elhomályosultat kifényesíteni, az összetörtet ismét egybeépíteni, a fellázadtat megtéríteni és megbékíteni. Egyszóval: megváltani. Az emberi tevékenység értelme, hogy a világot át kell emelni a szellemi világba, vagyis arannyá kell változtatni” – szól Hamvas Béla, és nekünk is tölt kedvenc somlói borából.
(AB-ART Kiadó)
Z. Németh István, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45655,42922″}
