„És eljő mindennek az ideje, mert az idő nem belőlünk levő, csak bennünk lakozik, mint lélek a testben, Urunk gyermekében.” – kezdi Előhang című versével fohászait Csáky Károly, a költő.
Igen, rendelt ideje van mindennek, s ezt nem csak a hívők közössége, hanem egyre inkább mindenki más is érzi és elfogadja, hiszen vannak dolgok, amik „törvényszerűek”, amikre nincs hatalmunk, magyarázatunk, bármit is tettünk, bármit is értünk el az ezer évek alatt eddig, mi, emberek. Ilyen dolog például az idő, mint fogalom is. Csáky úgy tekint az időre, ahogy a lélekre, aki bennünk lakozik: evidencia, hogy van mindkettő, a maga titokzatosságával, megfoghatatlanságával együtt. Tapasztalatból, természetesen, hittel vallja ezt, s ez a hit érződik végig a fohászok olvasása alatt. Érthetetlen, felfoghatatlan, tőlünk függetlenül létező, láthatatlan, megfoghatatlan az idő és a lélek, de mégis mindkettő élő, és ható! Nem prófétai fenyegetés ez a fentebb idézett mondat Csákytól, de nem is a rezignált költői beletörődés hangja, inkább egy reményteljes emberi kijelentés ez, s ha felfogjuk, hogy a rendelt idő nem ellenünk való, ha hisszük, hogy mindkettő végtelen, ha elfogadjuk, hogy ezzel a végtelenséggel ajándékozott meg bennünket az Úr – aki ha akarja, letaszít, ha akarja, felemel – akkor (Csáky szerint is) minőségi változást generálhatunk életünkben.
Öt ciklusba szedte össze legújabb verseit Csáky Károly, s ezekből a ciklusokból elkészült egy szövet, egy kor-, és kórkép. Találó ez az alcím, hiszen minden ima, fohász egyben vallomás is az emberi lélek (s így a világ) éppen aktuális állapotáról, vágyairól, szándékairól, s arról, mit szeretne megváltoztatni jelenvaló világunkban a gondolkodó (fohászkodó) ember. Sajnos, a világ olyan, hogy állandóan lenne mit megváltoztatni benne.
A költők és a próféták általában sötét képekkel festik le a világot, általában „munkájuk” s a feladatuk a figyelmeztetés. Figyelmeztetni pedig csak szigorral, kemény, sokszor az emberi fülnek kellemetlen szavakkal lehet. Ám míg a próféta a feladatát konkrétan az Istentől kapja az írások szerint, addig a költőnél ez az elhívás nem ilyen egyértelmű, főleg a mai napokban. Sok önjelölt „próféta” támad az „írástudók” között, s azt gondolják, feladatuk csupán a szórakoztatás, a szavakkal való zsonglőrködés, a brillírozás. (Manapság az irodalom többnyire ilyen. Nincs küldetéstudata, feladata, elhívása, kapott feladata.) Általában önmagukkal is elhitetik ezek a „próféták”, hogy erre a „feladatra” Isten jelölte ki őket, ám ahogy a jó fa is a gyümölcseiről ismerszik meg, őket is tevékenységük eredményeiről ismerhetjük fel/meg. Ám ezeknek a „gyümölcsöknek” a beható vizsgálata nem ennek az írásnak a feladata.
Térjünk vissza a kor-, és kórképi szövethez, azaz a versekhez! Csáky Károlyt mélyen hívő embernek ismertem meg, elég verseibe beleolvasni, s mindenki láthatja szavaim igazát. Ám hitét nem hangoskodva, hanem csendesen éli meg, életét tevékenyen éli, habitusa, viselkedése az értelmiségi ember tipikus viselkedése: szól ha kell, elmond, elmesél, figyelmeztet, tanít, oktat, ám mindezért keveset kap. S ha nem is kap semmit, akkor is az isteni kényszer miatt ugyanazt teszi majd holnap is, mert megváltozni nem tud, s nem is akar. Ugyanis nem neki kell változni!!
Számomra Csáky versei a hit szövetét adják, egy olyan erős szövetet, ami megvédene akkor is, ha a tizedik emeletről ugranék a bizonytalan(ság)ba! Verseskötete egy imádságoskönyv is egyben, egy imádságos olvasókönyv, amit nem egy szuszra kell végiglapoznunk, hanem ha bajban vagyunk, akkor kell elővennünk. Hogy hitet, vigasztalást, imát, az Istenhez fordulás lehetőségét kapjuk meg tőle. A versek akár a Biblia zsoltárai, fohászai, egységes egészet adnak. Ám a lehetőséget is megadják ahhoz, hogy továbbéljük, „továbbfohászkodjuk” őket. Hogy mi magunk is felismerjük, ha elhív az Isten valamilyen feladatra. Hogy mi magunk is odaálljunk a vártára, a végekre, a feladat elvégzésére! A Csáky verseket ezen jelentésük miatt tartom nagyra, s a költőt ezért (is) igen nagyra becsülöm!
Adja Isten, hogy sokáig végezze ezen elhívását, de adja meg az Isten azt is neki, hogy még életében meglássa intéseinek változtató erejét, hogy lássa, az ember képes és hajlandó a kor-, és kórképekbõl tanulva az önmaga megjobbítására!
Karaffa Gyula, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”53066,49654,52900,45730″}
