Történelmi pillanatnak mondják, hogy december 21-én megszűnnek az Európa Unió tagállamai között a pirosvonalas határok, lefűrészelik a sorompókat és a határőröket a keleti végekre helyezik át. Valóban van okunk ünnepelni?
Az egyik szemünk sír, a másik nevet. Boldogság és szomorúság egyaránt eluralkodik a magyarságon, vagyis azokon a honfitársainkon, akik mindvégig kitartottak testvéreik mellett. Nemcsak december 5-én, de akkor is, mikor a magyarországi nemzetidegen kormány nem mert megszólalni a Kárpát-medencei magyarságot ért támadások idején. Enyhén tiltakoztak vagy még azt sem. Behúzzák fülüket, farkukat, mint a hiénák és vihogva továbbállnak, hogy a magyar testet tovább boncolják és a koncokon marakodjanak.
Szomorúak lehetünk, mert a második Trianon óta nem változott semmi. A határokat lehet, hogy most jelképesen eltörlik, de a magyar szívekben megmarad a rettegés. Amikor Európáról, mint valami misztikus álomvilágról beszélünk, akkor egy magát államalkotóként definiáló és kitalált történelemi mitoszokkal büszkélkedő nemzet minden erejével ragaszkodik szuverenitásához és megijed Nagy-Magyarország rémképétől. Az országban lakó őslakosokkal egyre mostohábban bánik, igyekszik beolvasztani őket, s modern reszlovakizálást akar végrehajtani a felvidéki magyarság körében. Vannak, akik hajlamosak és a beígért pénzért, kapcsolatokért beadják derekukat és megtagadják nemzetüket. Gyerekeiket szlovák iskolába íratják, és ezzel halálra ítélik a felvidéki magyar közösséget. Az anyaországban – reméljük már csak ideiglenesen – székelő nemzetidegen kormány asszisztálása mellett történik mindez, amely 2004. december 5-én az erdélyi és felvidéki magyarokkal riogatta a csonkaországban élő magyarokat. Sokan még most is berögződve hisznek a Vörös Sátán egyik földi helytartójának és kékrongyokba öltözött, magyargyűlölő társaiknak.
A felvidéki magyarok a sorompók elfűrészelését hallva egy másik jelentős eseményre is emlékeznek. Jövőre lesz 70 éve, hogy a 2. bécsi döntés értelmében visszacsatolták a Felvidék jelentős részét a Szent Korona fő testrészéhez. Nagyanyáink és Nagyapáink bizony könnyes szemmel gondolnak vissza, amikor a magyar hadsereg virágeső és hangos üdvrivalgás közepette bemasírozott Dunaszerdahelyre, Komáromba, Ipolyságra, Losoncra, Lévára, Rozsnyóra és Kassára. Azt az örömet nem lehet leírni, csak elképzelni tudjuk. Vajon, most hogy december 21-én lehullanak a sorompók és megszűnnek a határok, mi tudunk-e örülni teljes szívünkből? Örömkönnyeket hullajtunk-e és nem vegyülnek-e azok a szomorúság sós könnyeivel?
Bizakodjunk benne, hogy nemzetünk kigyógyul a kommunista 40 év és a mai liberalizmus betegségéből, és a most lehulló határok nemcsak jelképesek lesznek, hanem valóban átgondolja mindenki, hogy a magyar nemzethez tartozni egyet jelent a büszkeséggel. Ezt kell elérnünk nekünk is itt a Felvidéken, és mindenhol, ahol csak magyar él a földön. Ha összefogunk és kiállunk keresztény és nemzeti értékeink mellett, akkor sem árulás, sem hamis féligazságok meg nem ronthatnak. Amikor megszűnnek a határok, szorítsuk meg a mellettünk álló ember kezét, nézzünk fel az égre. Köszönetet mondva és egyúttal könyörgő, kérő imát rebegve. A lehetőséget ne szalasszuk el! Minden magyar ember szívében építsük fel a Szent István-i Magyarországot, s akkor újra nagyok leszünk, bárhol is éljünk a Kárpát.-medencében s bárhogyan is nevezzék azt az országot, ahol lakunk.
A szebb jövőért harcoljunk keresztény módon, ősapáink erejével, Attila és Csaba királyfi csillagösvényének lovasaival egyetemben!
Karaffa Attila
