A hivatalos történetírás gyakran a politikai hatalmat szolgálja. Személyeket, dinasztiákat, népeket úgy ír le és úgy tanítja történetüket, ahogy azt az adott hatalom elvárja. A széteső Római Birodalom idején egy idegen nép jelent meg Európa színpadán, amely alapjaiban kavarta fel a tespedésben lévő Európát. Szkítiából – valahonnan Keletről – egy Európában addig nem ismert megjelenésű, nyelvű, írású, harcművészetű és mentalitású népcsoport lépett elő. E népet egy nagy tehetségű, nagy szervezőképességű vezér fogta össze: Attila.
„A több mint másfél évezred legnagyobb tévedésének az volt az oka – olvassuk Szász Bélánál –, sőt napjaink sok historikusa is éppen azért követ el súlyos hibákat, mert a keleti forrásokat nem ismeri, vagy pedig azokat nem tudja megfelelően használni. Az a gőg, amellyel a görög-római világ a határain túl élő, általuk »barbárnak « bélyegzett népeket lenézte és ignorálta, megakadályozta azt, hogy azokat meg is ismerhessék.”
Annak az Attila-képnek, melyet a „nyugati világ” a nagy uralkodó kiemelkedő személyisége köré font, vajmi kevés köze van a valósághoz. A Krisztus utáni első évezred Eurázsiájának egyik, ha nem a legnagyobb uralkodóját az európai történetírók igyekeztek lekicsinyelni, eltorzítani.
A középkori szemléletben Attilát Isten ostora (flagellum Dei) néven emlegették, akivel Isten a bűnös világot sújtotta.
Különösen gazdagok Attilával kapcsolatban a germán és olasz torzító hagyományok. Az alakulóban lévő keresztény európai tudat a hunok okozta nagy traumát sohasem tudta feledni. Egykorú és később élő krónikások sokat írtak össze Attiláról; írtak róla iszonyattal, csodálattal, káromlással, áradozó dicsérettel, és a sokféle hangú írásnak egy lett a vége: a legnagyobb hőse volt a kornak, amelyben élt. Mellette a korabeli történelem kiemelkedő hősei elhalványodtak, nevük többnyire a feledés homályába merült; Attila nevét még századok múltán is csodálattal és rettegéssel emlegetik.
Egy 2006-ban megjelent, hunokról szóló könyv hátsó külborítóján olvasom: „Attila gyermekkorában embervért ivott, pusztítva száguldozott Európa, Ázsia és Afrika között…” Az itáliai legendák pedig „vérszívó”, „kutyafejű”, „kutyafülű” ellenségképet rajzolnak a nagy uralkodóról. A magyar dogmatikus történészek is ezt a képet vették át, még a mai tankönyvekben is vagy meg sem említik a nagy uralkodót, vagy teljesen negatív képet festenek róla ifjúságunknak. Kristó Gyula 2003-ban megjelent Magyarország története című munkájában is csak negatívumokról számol be: „óriási pusztításokat hajtott végre […] barbár népek óriási tömegét indította el Gallia ellen […] a Pó folyótól északra eső területeket pusztította végig” (p. 21). Nem beszélve a Magyarok Krónikájáról, a Pannon Enciklopédiáról és sok más úgymond reprezentatív történelemkönyvről.
Az Európában már berendezkedett népek szájából Attilával és a hunokkal kapcsolatban mindig elhangzott az a vád, hogy „keleti jövevények, vérszomjasok és kegyetlenek” voltak. Mindezt az az Európa mondta, amelyik a znojmói várban az első cseh uralkodó család, a Premiszlidák tagjait kiirtotta, 865-ben 56 bolgár nemzetséget lemészárolt, a görög császár egyetlen napon tízezernyi hadifoglyot vakíttatott meg, Julius Caesar pedig sok ezer ellenszegülő gall harcosnak vágatta le a karját… és sorolhatnánk.
Milyen a helyes, korhű Attila-kép? Leírta azt Priszkosz rhétor és Vigilász bizánci tolmács, akit Theodoziosz császár két hun főember – Edekon és Oresztész – követjárása után küldött Attila udvarába. Priszkosz részletesen leírja a nagy uralkodót, a „szkíták királyát” és palotáját. (A közeljövőben Tápiószentmártonban szándékozik Kocsi János visszaépíttetni, hogy Európa megismerje a hunok igazi kultúráját). Priszkosz tudósításai alapján Jordanes részletesen leírta Attila külsejét: „Hatalmát már büszke magatartása és kevélyen körüljáratott szemeinek parancsoló tekintete is elárulta. Szerette a harcot, de mérsékelte magát. Elhatározásaiban szilárd, könyörgésre engesztelékeny és kegyelmes volt azokhoz, kiket egyszer hívei közé számított.” Onegesius pedig úgy nyilatkozott, hogy „inkább lenne szolga Attilánál, mint úr és gazdag a rómaiaknál.” Általában keleti nyugalom és uralkodói méltóság sugárzott belőle, de tekintete ide-oda járt és mindent észrevett abból, ami körülötte történt. Ez Európa számára idegen volt és félelmetesnek tetszett.
A későbbi korok magyar Attila megítélését Kézai Simonnál is olvashatjuk: „Attila merészségben mértéket tartott, a harcban ügyes és körültekintő volt, és testében megvolt a kellő erő […] akaratában nagyszabású… Szerették az idegenek, mert bőkezű volt és másokkal szívesen találkozott.” „Egészen kivételes egyéniség volt, akit a természet bőségesen ellátott mindazokkal az emberi tulajdonságokkal, amire egy uralkodónak és hódítónak szüksége volt. Egyénisége rendkívüliségét bizonyítja, hogy személyét már életében valóságos legenda vette körül.” (Güldenpenning) „Attila joggal tekinthető az egységes kultúrájú Európa egyik megalapozójának. Azok a regények és filmek, amelyek őt és hunjait vérszomjas vadembereknek ábrázolják, távol vannak a történelmi igazságtól.” (Nemeskürty István)
A magyar történészek és kutatók irányítottan negatív Attila-megítélését szégyen, de nem magyarok, hanem külföldi történészek törték meg. Nálunk a hivatalos történetírás igyekszik mindent, ami nagy, ami hősies és felemelő volt múltunkban, sárba tiporni, így ez az idegen áttörés nem is meglepő. A nagyvilág történészei igyekeznek tárgyilagosak és hitelesek lenni. A világ Attila-képe az utóbbi időben gyökeresen megváltozott. A washingtoni U. S. News 2006. január 3-án különszámot jelentetett meg a világ 11 legnagyobb uralkodójáról; ebben Linda L. Creighton történész hat oldalt szentelt a Krisztus utáni első évezred Julius Caesar és Nagy Károly melletti legnagyobb egyéniségének, „a hun Attilának”, aki „azért született, hogy felrázza a világot”. E jelentős munkában Attila nem mint „Isten ostora”, hanem, mint a „hősiesség, a vezetőképesség és a bátorság” eszményképe jelenik meg, aki „a magyarok nagy őse, a világ békítője és Gandhi egy személyben”, aki nem arra vágyott, hogy szeressék, hanem hogy szándékait megértsék még a tőle való rettegés árán is. „Ő a mítoszok embere, akit a világ félreértett, birodalma soknemzetiségű volt, amelyben nem az számított, hogy ki honnan származik, hanem az, hogy milyenek a képességei.” A szerző szerint Attila az egységes Európa első megálmodója.
Franciaországban 2006-ban jelent meg Eric Deschodt-nak Attiláról szóló életrajzi könyve, amiért a szerző megkapta az évi Le Point hetilap fődíját. A díj indoklása szerint a könyv a hagyományos történelmi leírásokkal szemben világos, mindennapi stílusban részletes és igaz portrét ad a hunok nagy királyáról, és eloszlatja a róla tévesen elterjedt rossz megítélést. Ez a könyv az egyik legjelentősebb francia szépirodalmi kiadó gondozásában jelent meg mintegy 272 oldalon. Eddig ugyanis a francia köztudatban a véres despota és hadvezér képe élt, ezzel szemben Eric Deschodt Attila nagykirályt „egy tanácsokat igénylő és elfogadó, döntéseit előre megfontoló igazi modern vezetőként mutatja be”, aki a Le Point kritikusa szerint „Napóleonhoz hasonló zseni, aki 15 évesen hozta létre a Dunától az Urálig terjedő birodalmát, és egyszerre tartotta kordában a keleti és a nyugati világot Konstantinápolytól Rómáig… A hunok királya magas műveltségű, több nyelvet beszélő ember volt, aki megtanulta az akkor ismert világot egységébe látni, amelyhez kiváló diplomáciai és stratégiai érzék társult.” A szerző Attilának különösen azt a tettét emeli ki, hogy miután Catalaunumban csatát nyert, 451-ben egyszerűen hazament, és nem hódított tovább – pedig megtehette volna.
Attila igazi nagyságának diadalát az 1990-ben, majd után kilenc kiadásban, több mint félmillió példányban a New York-i Hachette kiadó gondozásában megjelent „New York Times bestseller” sorozatban Wess Roberts (Ph.D.) kötete jelentette A hun Attila uralmának titkai (Leadership secrets of Attila the hun) címmel. A terjedelmes könyv alcíme: Attila meghódítja Amerikát. A kötet Attila király uralkodói titkát kutatja, és minden mai katonai és polgári vezető kézikönyvének ajánlja. A kötet alapos kutatáson alapszik, és a legnevesebb katonai és állami vezetők ajánlását bírja. Általában „a nyerés pszichológiájának” és a „nagyság zálogának” (Denis Wait ley), „a vezetés legeredetibb és legteljesebb kézikönyvének” (Robert Schuller) nevezi, „Attilát a világ legnagyobb vezéregyéniségének” (James B. Patterson) mondja, „akinek elvei alapján a legfelsőbb vezetés ma is megvalósítható” (Andrew P. Calhoun). Paul H. Zalecki, a General Motors vezérigazgató-helyettese Attila vezetői elvei alapján vezeti vállalatát, az amerikai katonai vezetők pedig „nélkülözhetetlennek tartják a katonatisztek kiképzésénél” (John C. Bahnsen). „Olyan könyv ez, amelyet minden amerikai embernek el kell olvasnia, aki bármilyen vezetői babérokra tör” (Albert Lee).
A kötet részletesen tárgyalja a vezetésre való alkalmasságot, a „hun vezetési elveket”, a katonai erkölcsöt és fegyelmet, az ellenség felszámolásának módját, a vezető felelősségét, stb., majd a kötet végén „Attilaizmus” címen válogatásokat találunk Attila gondolataiból. Ezek: „Az uralkodó csak középszerű lehet, ha mindenben egyetért tanácsadóival.” „A bölcs vezető soha ne tegyen fel olyan kérdéseket, amelyekre az adott választ hallani akarja.” „A hunok nagyságának titka, hogy uralkodójuk mindig népe javát akarta.” „A jó uralkodónak soha nem szabad magát nagyra tartania.” „Az erős és okos uralkodó mindig bölcs tanácsadókkal vegye magát körül.” „Az uralkodó legyen tisztában azzal, ha nagy sikereket ér el, nagyobb lesz irigyeinek a tábora.” „Ahhoz, hogy az uralkodó erős legyen, kemény munkával kell készülnie a vezetésre.” „A bölcs uralkodónak tisztában kell lenni azzal, hogy hibát is követhet el.” „Minden döntés magában hordja a kockázatot.” „A gyors döntések általában roszszak.” „Ha a győzelem nem látszik biztosnak, az uralkodó sohase kezdjen harcba.” „A jó uralkodó sohase várja alattvalóitól, hogy egyetértsenek vele.” „Kevesebbet lehet tanulni a sikerekből, mint a kudarcokból.” Minél több az ellenállás, annál erősebb lesz az uralkodó.” „Ha könnyű lenne az uralkodás, sokan törekednének arra.” „A vezető a politikai küzdelemben egyik szemét mindig kitűzött céljára vesse.” „Egy háború mindig elhibázott diplomácia eredménye, ugyanakkor a háború alkalmas arra, hogy meginduljanak a helyes diplomáciai tárgyalások.” „A vezető sohase alkalmazzon erőszakot, ha a konfliktus megoldható diplomáciai úton is.” „A vezetőt többnyire azok csapják be, akikben legjobban bízik.” „Felszínes elgondolások csak felszínes eredményekhez vezetnek.” „A vezető mindig távlatokban gondolkozzon; középszerű gondolatok csak középszerű eredményekhez vezethetnek.” „A hun vezető mindig magányos.” „Egy erős vezető egyéniség erős alattvalókra talál.” „A vezető, aki nem bízik önmagában, elveszti távlatait.” „A vezető elgondolásai mindig valóságosak legyenek.” „Fontosabb, hogy valaki jó hazafi legyen, mint jó vezető.” „A vezető ismerje be hibáit, és tanuljon belőle.” „A vezető inkább a lehetőségekre, mintsem a problémákra koncentráljon.” „Minden emberben az értéket kell nézni, mégha az illető szolga vagy alattvaló is.” „A vezetőknek lehetnek hibái is, ezeket magának kell elviselnie.” „Óvakodjál a közepes, de lojális emberektől, de ne félj az értelmesektől, akik nem látszanak lojálisoknak.” „A vezető álladóan képezze magát testileg és szellemileg, még a békés időkben is.” „A köznépet tanítani kell, de a tanulás a vezető sajátossága.”
Attila uralkodásának vezérelveit még folytathatnánk. Ezekből mi is tanulhatunk. Különösen azt, hogy Attila a miénk volt, és ha már a nagyvilág rehabilitálta, nekünk is meg kell tennünk. Mert a magyarság mindig is kötődött nagy uralkodónkhoz, különösen a székelység mentette át a hun király igazi képét. A Római Birodalom bukása idején Attila Európa legjelentősebb uralkodója volt. Attila hunjainak utódai – a székelyek – itt élnek közöttünk, és folytatói a világ egyik legnagyobb uralkodója terveinek. Az események azt mutatják, hogy jó úton járnak.
Kiszely István, Demokrata
