Amíg Szlovákia vagy Románia az EU-ba törekedett, valóban mindent elkövetett a kisebbségek védelméért. De miután bekerült a szervezetbe, már nem volt rákényszerítve arra, hogy efféle normáknak megfeleljen – írja Rónay Tamás a Népszavában megjelent írásában.
Sokszor vádolják az EU-t túlszabályozottsággal, azzal, hogy könnyű elveszni az előírások rengetegében. Elvben egy óramű pontosságú szervezet, ahol minden előre meg van tervezve. Ám úgy tűnik, ez mégsem igaz. Hiszen a magyar–szlovák viszály sem alakult volna ki, ha mindent, például a kisebbségekkel kapcsolatos kérdéseket is olyan kiválóan szabályoznák. Amíg Szlovákia vagy Románia az EU-ba törekedett, valóban mindent elkövetett a kisebbségek védelméért. De miután bekerült a szervezetbe, már nem volt rákényszerítve arra, hogy efféle normáknak megfeleljen.
Ebből azonban még nem szabad azt a következtetést levonni, hogy a Malina Hedvig-ügyért, a nyelvtörvény módosításáért, a dunaszerdahelyi rendőrattakért vagy Sólyom László elnök Szlovákiából való kitiltásáért az Európai Uniót terhelné a felelősség. Az EU alapítóinak, majd későbbi állam- és kormányfőinek fejében meg sem fordult, hogy egy ország olyan mértékben képes keresztbe tenni a kisebbségeknek, mint Szlovákia. Ők európai fejjel gondolkodtak, mi itt, Közép-Európában máshoz vagyunk szokva. Kisebbségi érzések, kicsinyes hozzáállás, történelmi okokkal indokolt, ugyanakkor megmagyarázhatatlan indulat jellemez egy bizonyos réteget – nemcsak Szlovákiában, Magyarországon is. Nyilván komoly szerepe volt ebben a rendszerváltás előtti bő négy évtizednek, amikor kötelezővé tették a szocialista országoknak a barátságot, s hogy senki se veszélyeztesse a szocializmus győzelmét, kötelező volt a nemzetek közötti feszültségeket is a szőnyeg alá söpörni.
Pedig voltak. A második világháborút követő kitelepítésekhez egyetlen rossz szót sem szólhattunk. Csehszlovákiában nem törődtek a kisebbségek jogaival, elképzelhetetlen lett volna az, ami később Jugoszláviában, vagyis hogy egy diák az általános, a középiskolát és az egyetemet is csak magyar nyelven végezze. Miközben az újvidéki tévé számos magyar nyelvű műsort sugárzott, a csehszlovák televízió pozsonyi stúdiója csak a nyolcvanas évek közepén indította meg hetente jelentkező félórás magyar nyelvű magazinműsorát.
Csehszlovákiában tabunak számított a kisebbségek helyzete. Nem vettek róluk tudomást. A rendszerváltás után pozitív fordulatban reménykedtünk, ez azonban elmaradt. Szlovákia önállóvá válása után az ország mintha nem tudott volna mit kezdeni a függetlenséggel. Évtizedes indulatok, feszültség, valamint kisebbségi érzés szabadult fel sok szlovákban. Nem csak a magyarokkal szemben, nem csak az Osztrák–Magyar Monarchiában elszenvedett vélt vagy valós sérelmek miatt. Csehországot sem kedvelték a szlovákok, kicsit úgy érezték magukat, mint a horvátok Jugoszláviában. Zágráb elnyomottnak érezte magát Belgráddal szemben, míg Pozsony a közös államban úgy érezte, minden csak Prága körül forog. Igaz, ezek a feszültségek valamelyest enyhültek a prágai tavasz után.
Vladimír Mečiar színre lépése, majd szűnni nem akaró népszerűsége mutatta meg, hosszú időre lesz szükség ahhoz, hogy Szlovákia más európai országgal valóban egyenrangúnak érezze magát. A kilencvenes években érdekes folyamatnak lehettünk tanúi: a szlovákok nemzeti öntudatának formálódása viaskodott a demokratikus érzületekkel. Magyarország diplomáciai lépésekkel próbált enyhíteni az óhatatlanul kialakuló feszültségen: 1995-ben megkötötték a szlovák–magyar alapszerződést, amivel jogilag sikerült bizonyos fokú biztonságot adni a felvidéki magyaroknak. Ez ugyanis kimondta a nemzeti kisebbségek védelmét, a magyarok magyar nyelven használhatták földrajzi neveiket, magyarul írathatták be családi neveiket.
Fontos lépés volt ez a két ország történetében függetlenül attól, hogy Mečiar megbízhatatlan, kiszámíthatatlan partner volt. A miniszterelnök teátrálisra sikeredett bukása, majd a Dzurinda-kormány megalakulása rendkívül pozitív fordulat volt Pozsony életében, amelynek kedvező gazdasági hatásait ma is érezheti az ország. Bekerült a kormányba a Magyar Koalíció Pártja, amely szinte a kabinet utolsó pillanatáig a koalíció legmegbízhatóbb partnere volt – ezt Dzurinda nem is egyszer elismerte. Akadtak ugyan torzsalkodások a koalíción belül, de mai szemmel az akkori helyzetet szinte paradicsominak nevezhetnénk. Magyar nyelvű egyetem alakulhatott például Révkomáromban. E viszony koronája volt a két állam 2004. május elsejei uniós csatlakozása.
Az uniós integrációnak azonban akadt árnyoldala is. Eladdig valamennyire odafigyeltek a közép-európai országokra. Azt azért nem állítanánk, hogy fontosak lettünk volna a Nyugat számára, mégis több figyelem vetült ránk. Ám miután az európai család részévé, illetve előzőleg a NATO tagjaivá váltunk, Közép-Európa érdektelenné vált a Nyugat szemében. Ezt az űrt használta ki a 2006-ban kormányfővé választott Robert Fico. Arra számított, hogy nyugodtan beveheti kormányába a Ján Slota fémjelezte, szalonképtelen Szlovák Nemzeti Pártot, hozhat kisebbségellenes törvényeket, Európa úgysem foglalkozik vele, nem lesz olyan mérvű tiltakozó akció a kontinensen, mint 1999-ben volt, amikor Jörg Haider a Szabadságpárttal bekerült az osztrák kormányba. Fico számítása bejött: semmilyen tiltakozáshullám sem söpört végig Európán, amikor Slotáék bekerültek a kormányba.
Mert igaz ugyan, hogy Fico nem szívesen látott vendég az EU többi tagállamában, s hogy az Európai Szocialista Pártban rövid időre felfüggesztették a szlovák kormányfő pártját, a Smert, de ennél több kényelmetlenség nem érte a pozsonyi vezetést.
Brüsszelt váratlanul érte a szlovák– magyar viszony utóbbi időben tapasztalt elmérgesedése. Ilyen problémákkal még nemigen kellett szembenéznie az EU-nak. Az unió is csak most tanulja, miként kell viselkedni ilyen helyzetben. Bár mindenképpen pozitív, hogy az EU már nem zárkózik el a két ország közötti közvetítéstől, Budapest csak magára számíthat, hogy valamit elérjen Pozsonynál. De Magyarország keze is meg van kötve, abba ugyanis nem szólhatunk bele, hogyan hívják Szlovákia következő miniszterelnökét. Ráadásul itthon ilyen kényes helyzetben sem képes egységessé válni az ország, amikor egység kellene, marad a széthúzás, a szokásos dörgedelmek. Így marad az óvatos reménykedés. Talán a következő szlovák kormány már türelmesebb lesz a kisebbségekkel. Másban ugyanis nem bízhatunk.
Felvidék Ma, népszava.hu
