Egy lépéssel közelebb jutott ugyan az Európai Unió ahhoz, hogy növelni tudja súlyát a nemzetközi politikában, amikor elfogadta a Lisszaboni Szerződést, majd megválasztotta és munkába állította az Unió közös igazgatási szerveit. Most már van elnök, van külügyi főképviselő, nagyobb a hatásköri egyensúly a parlament és az Európai Bizottság között, de a döntő szót kimondó Tanács (a kormány- és államfők testülete), illetve az EU elnöki tisztségét betöltő ország(csoport) még mindig meghatározhatja, hogyan néznek az Unióra a világ többi országában, ha nemzetközi kérdésekről van szó.
Képes lesz-e egységes nemzetközi politikai fellépésre? Ennek a kérdésnek a megválaszolásától függ az EU nemzetközi súlya. Az első pofont már megkaptuk, Barack Obama amerikai elnöktől, aki – tetszik vagy nem – lemondta az USA-EU csúcstalálkozót, mert továbbra sem világos számára, ki is lehetne igazi tárgyalópartnere itt, az öreg kontinensen. Obama látogatása a világpolitikai színtéren hozhatott volna legitimitást az új uniós intézményeknek, erősítethette volna az elnököt, de a külügyi főképviselőt is. Nos, erre még várnunk kell. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a 27 tagállamnak a maga belső kapcsolatrendszerein belül nem lenne kötelessége cselekedni, és konkrét lépéseket tenni annak érdekében, hogy a világ komolyan vegye a 21. század Európai Unióját.
Vannak életbevágóan fontos globális kérdések, de vannak olyanok is, amelyek megoldásában, egységes kezelésében leginkább az Európai Unió érdekelt. És amíg ezeket nem rendezi megnyugtatóan, egyetértésben, addig véleményem szerint a további bővítés előtt megnyíló kapukat sem érdemes kinyitni. A Balkánra gondolok, Koszovó státusának rendezésére például, amely nélkül meg lehet nyitni ugyan a csatlakozási tárgyalásokat Szerbiával, de kétes kimenetellel. Amíg az Európai Uniónak nincsenek válságkezelő mechanizmusai, nincsenek válaszai alapvető jogi, emberjogi, szuverenitási és biztonságpolitikai kérdésekben, addig érthetetlen vakságnak tűnik számomra egy olyan országot tagsággal kecsegtetni, ahol háborús helyzet van – nemzetközileg felügyelt fegyverszünettel… Mert Szerbia számára Koszovó le nem zárt kérdés, Belgrád az egyoldalúan kikiáltott önálló Koszovót Szerbia részének tartja és tárgyalni sem hajlandó az önállósága elismeréséről.
Nemzetközi jogi kérdésekkel foglalkozni nem kívánok, ezek túl szövevényesek, olyan jogi szakértelmet követelnek meg, amilyennel kevesek rendelkeznek. (Szerbia maga is nemzetközi bírósághoz fordult, hogy „történelmi bölcsőjét” visszaszerezze.) Inkább a történelmi kontextusra irányítanám a figyelmet, amely a mítikus Rigómezőből a huszadik század tízes éveinek elejére muzulmán vallású és albán többségű területet csinált. Koszovó 450 éven át volt oszmán fennhatóság alatt, a szerb lakosság zöme északra menekült, aki ott maradt, iszlamizálódott. Az albán lakosság népesítette be a területet, ők kaptak hivatalt is a törököktől, így a huszadik század elejére a nemzetiségi arányok felborultak, az albán többség elérte a nyolcvan százalékot. Koszovó 1912-ben szabadult ki az oszmán fennhatóság alól, s csupán az 1913-as londoni békeszerződéssel vált újra Szerbia részévé. Ezt követően a szerbek több kísérletet tettek a terület újratelepítésére, de az albán lakosság ellenállt a törekvéseknek, szabadcsapataik fegyveres harcát Belgrádnak csak 1924-ben sikerült letörnie. A második világháború során ez a régió is hol ide, hol oda csapódott, időnként feldarabolták, a tartomány tartozott három ország fennhatósága alá is. Csak 1945 februárjában foglalták vissza a szerb partizánok. Jugoszlávia megalakulását követően a Vajdasággal együtt önálló tartományi státust kapott Szerbián belül, de autonóm státus nélkül. Az albánok fokozatosan kapták vissza nemzetiségi jogaikat, és 1963-ban kaptak tartományi autonómiát. 1968-ban azonban már tömegmegmozdulások kezdődtek, s a koszovói albánok önálló köztársasági státust követeltek Jugoszlávián belül. 1974-ben az új jugoszláv alkotmányban Koszovó szinte azonos jogokat kapott, mint a köztársaságok, de megmaradt autonóm tartománynak, mivel a köztársaságokat az elszakadás joga is megillette. Az albán önállósodási törekvések 1981-ben újultak ki, a radikális tömegdemonstrációkat ezt követően szerb katonai megszállás követte. Nyugtalan, forrongó hangulat akkor lett újra, amikor a belgrádi kommunista hatalom 1987-ben az autonómiát felszámolta és szerb hatalmi dominanciát vezetett be. Szlobodan Milosevics a szerb nacionalista érzelmekre építve szerb közigazgatást vezetett be a tartományban. Erre a lépésre az albánok felkelésekkel válaszoltak, a jugoszláv hadsereg bevonult a térségbe, felszámolták a helyi nemzetgyűlést, és bezárták az olyan iskolákat, ahol albánul tanítottak. Válaszul az albánok létrehozták a saját iskolarendszerüket, ami része volt annak a folyamatnak, hogy kialakuljon egy kettős társadalmi rendszer Koszovóban. 1991 szeptemberében titkos népszavazáson a koszovóiak a függetlenség mellett döntöttek, és október 19-én kikiáltották a független Koszovót, melyet kizárólag Albánia ismert el.
1989-től a koszovói albánok vezére, Ibrahim Rugova békés tiltakozásokba kezdett a tartomány autonómiájának elvétele miatt. Mivel a nemzetközi közösség nem volt hajlandó Koszovó ügyével foglalkozni a daytoni béketárgyalásokon, megalakult az UCK, a koszovói albán felszabadító hadsereg, amely 1998-ban fegyveres lázadást robbantott ki. A szerb hadsereg offenzívája, mely hatalmas menekülthullámmal és sok áldozattal járt, nemzetközi beavatkozást váltott ki. A nemzetközi közösség a franciaországi Rambouilett-ben ültette tárgyalóasztalhoz a belgrádi és pristinai vezetést, de a Koszovó tényleges autonómiájának visszaállítására tett kísérletek csődöt mondtak, Szerbia pedig újabb katonai offenzívába kezdett, amit a szerbiai NATO-bombázás, majd a tűzszünet kikényszerítése, illetve az 1999-ben bevezetett nemzetközi felügyelet követett. A KFOR békefenntartói és az ENSZ felügyelete alatt megalakult Koszovó új közigazgatási rendszere, és 120 tagú parlamentje 2008. február 17-én egyoldalúan kikiáltotta Koszovó függetlenségét.
Az Európai Unió másnap, 2008. február 18-án tudomásul vette Koszovó függetlenségének kikiáltását, annak elismerését azonban a tagállamokra bízta. AZ EU 27 tagországa közül Spanyolország, Ciprus, Románia és Szlovákia máig nem ismerte el Koszovót. Ezt a felemás magatartást ideje lenne feloldani. Megfigyelhető ugyanis a nemzetközi nagypolitika fontos kérdéseinek uniós kezelése során, hogy a tagállamok közül ki-ki a saját belső problémáit vetíti ki egy-egy adott helyzet megítélésére. Spanyolország – amelyen belül léteznek autonóm nemzeti tartományok ¬– a baszkok függetlenedési törekvéseinek visszaigazolását látná Koszovó elismerésében, Ciprus a szigetország török részének feladását látná benne, Románia és Szlovákia viszont a nagy számú magyar népessége miatt utasítja el a független Koszovót, attól tartva, ha elismerné, saját kisebbségeit buzdítaná autonómia-küzdelemre. Az Európai Unió pedig struccpolitikát folytat. Mond igent és nemet is egyszerre, az egységes álláspont kialakítása helyett e kardinális kérdésben.
A Lisszaboni Szerződés életbe lépésével újra megnyílt a további tagok felvételének a lehetősége az Európai Unió előtt. Azonban ha a közösség nem változtat eddigi magatartásán, az újabb tagállamok csak újabb konfliktusokat hoznak magukkal az Unióba, amelyet úgymond belülről kezelni már nem lehet. Míg azonban a tagállamok – s főleg Kelet-Közép–Európa posztkommunista országai – az Európai Unión belül is a korábbi bizalmatlan, sőt ellenséges szemlélettel viszonyulnak saját belső problémáik rendezéséhez, Brüsszel pedig képtelen jobb belátásra bírni őket, addig erős Európai Unió a nemzetközi politikában sem jelenhet meg.
A február 10-ei plenáris ülésen az Európai Parlament kimondta, hogy Horvátország az év végére lezárhatja a csatlakozási tárgyalásokat, tehát EU-tagsága elérhető közelségbe kerül, amennyiben az igazságügyi reformok terén is megteszi a kellő lépéseket. A vitában sokan figyelmezettek arra, hogy fontos a dél-kelet–európai országok uniós integrálása, de legalább annyira fontos, hogy újabb megoldatlan belső nemzetiségi-etnikai, illetve szomszédsági viták már ne lapulhassanak a felvételre kerülő tagországok poggyászában. Mindent a felvétel előtt kell megoldani – több képviselő hangoztatta. Ennél azonban – véleményem szerint – tovább kell lépnie az Európai Uniónak, s hozzá kell látnia saját uniós konfliktus- és válságkezelő mechanizmusainak kidolgozásához is, amelyekkel a tagállamok eltérő véleményeit is képessé válik összehangolni. Lehetetlen ugyanis, hogy a kontinensnyi Európai Unió kettős mércével mérjen. Hosszútávon ez a létét fogja fenyegetni.
Mészáros Alajos EP-képviselő (MKP)
