A Kassán élő Duncsák Attila festőművész a napokban ünnepelte hetvenedik születésnapját. “1940. március 2-án születtem Ungváron. Iparművészeti főiskolára jártam Szentpéterváron. 1967-ben végeztem üveg és kerámia szakon. Önálló kiállításom volt Ungváron, Kassán, Prágában, Pozsonyban Debrecenben, Budapesten. Csoportos kiállításokon vettem részt többek között Szentpéterváron, és Moszkvában – Oroszországban, Saint Michelben – Franciaországban, Komáromban és Kassán – Szlovákiában, valamint Magyarországon. Munkáim számos magángyüjteményben szerepelnek nyugat-Európában, Kanadában és az Egyesült Államokban. 1982-től Kassán élek.” 1990 óta a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának tagja.
Egy “csoda” egyengette pályáját. “…egy ismerősöm azzal keresett fel Ungváron, hogy gyere már, mert van itt egy tanár Leningrádból az Iparművészeti Főiskoláról. Nem kapott hotelszobát, a mi festőikolánkban, egy osztályban alszik a családjával együtt. Elmentem hozzá, megismerkedtünk. Híres professzor volt, a Szovjetúnió üvegművészetének egy prominens alakja, aki a főiskolán nemzedékeket nevelt anyagismeretre. Eljött hozzánk. Én otthon akkoriban efféle zöld, piros meg lila képeket, etüdöket festegettem – modernkedtem, tehát nem azokat a merev dolgokat csináltam, ami hivatalosan divatban” volt. Megnézte a munkáimat és azt mondta, hogy jelentkezzem hozzájuk, de az üvegszakra, majd meglátom, hogy milyen izgalmas.” Fjodor Szemjonovics Entelisznek hívták. “Kétszeri Sztálin-díjas tudósa volt a kerámiának, meg az ellenálló anyagoknak, az üvegnek. Hihetetlen, hogy ő mennyire bele volt szédülve az üvegbe. Vele nem lehetett se az időjárásról, se a nőkről, semmi másról, csak az üvegről beszélgetni. Minden második szava már az üveg volt. Szédületes egy ember volt.” Azután Leningrád a kor ellenére sokat adott neki. “…nekem ez a főiskola, és maga Leningrád, de a régi Szentpétervár is rengeteget adott, tényleg egy életre szóló érintés volt. Mi bátrabban kísérleteztünk. Mikor feljöttek látogatóba a kijevi diákok, csak álmélkodtak, hogy milyen »absztrakt« nyugati festészetet látnak itt. De nem csak ez. Nagy élmény volt az Ermitázs is. A Rembrandt-képek és a francia impresszionisták a harmadik emeleten. A könyvtár akkor még zárt volt, de művészettörténészek barátságán keresztül mégis kaptam belépőt. Meg hát a kiállítások és a koncertek. Láttam Sztravinszkijt, Yehudi Menuhint, és hát a leningrádi filharmónikusok sem akármilyen együttes volt. Ott lehettem a berlini szimfonikusok két hangversenyén is, amit Karajan vezényelt – a mai napig őrzöm még a belépőt is. Jóllehet mindezek és a karrierlehetőségek ellenére sem maradtam Leningrádban. Egyszerűen azért, mert hazahúztak a gyökerek.” Hazajövet “egy ultrakonzervatív, sztálinista felfogású főnökök által irányított kultúrpolitikába csöppentem bele. Bármily furcsának tűnik, de ha én itt kiállítottam volna azokat a festményeimet, amiket Leningrádban készítettem, azonnal szélsőséges, osztályidegen egyénnek bélyegeztek volna. Kiállítani viszont minden alkotóművésznek kötelessége volt. Ezt úgy próbáltam megoldani, hogy inkább az iparművészeti munkáimat állítottam ki.” Azután jött a nagy kaland, az áttelepülés. “A törvényeket is állandóan változtatták, hogy ezekkel a praktikákkal is fékezzék az emberek kivándorlási lehetőségét. Eldöntötték, hogy családegyesítés címén csak első fokú rokonhoz lehet kimenni. Nekem hiába élt ekkor már Kassán a testvérem, azt mondták a hivatalban, hogy itt vannak a szüleim, miféle családösszevonás lenne ez?! Mikor apám meghalt, anyámat sikerült átjuttatnunk Kassára. Hetvenötben kezdtem el intézni, hogy engedjenek minket is utána. Mindezt persze titokban, mert ha a munkahelyemen megtudták volna, azonnal végem lett volna és a feleségemet is kidobták volna a televízióból, ahol akkor dolgozott. Innentől kezdve borotvaélen táncoltam. Éjszakánként aludni sem tudtam. 1979-ben elkezdődött az afganisztáni háború. Vitték a fiúkat tőlünk is – és hozták haza őket koporsóban. Gondolhatod, hogy mennyire fellélegeztem, amikor 1982-ben feleségemmel és két gyermekemmel Kassára kerültem.”
Installáció és XX. századi Madonna
“Kassa a mi kultúránk, a mi történelmünk egy része – ezért nem idegenként jöttem ide. Ez a város régi épületeivel, polgári házaival és palotáival beszél valamiről. Évszázadokon át a magyar történelemnek és Közép-Európának is egy olyan szerves része volt, amit nem lehet negálni. És ezt nemcsak a város világjárta nagy írója, Márai Sándor látta és tudta így. A kassai dóm pedig tényleg remekmű. Szeretek leülni a csendjében. Körülnézek, és megfürdöm abban, amit ott látok. Mintha szellemek járnának át ilyenkor, a történelem szelleme, a tudat, hogy ezt is az értékeket teremtő őseim építették, az ő kezük nyomát látom a kőcsipkékben, s érzem, hogy nekem is feladatom van itt. Kassa úgy érzem, befogadott. Festőként is. Ez pedig azért is felemelő érzés, mert ez a város igen figyelemre méltó képzőművészeti hagyományokkal rendelkezik. Elődeim európai rangú művészek voltak.” (Részletek a Szaszák Györggyel készült interjúból.)
Csáji Attila, a Szepsiben született és Budapesten élő művész a következőket mondotta róla: “Duncsák Attila képeinél visszatérő téma a rejtőzés, de különösen az álarc lehet játék, énünk empatikus kiteljesítése, karakterizálás vagy védőburok, de gyakoribb, hogy az őszintétlenség, a félre vezető szándék, a belső valóság, az eltorzult és szennyezett takarása. Egy felfordult, egy önmagából kifordult világ jelzése. Duncsák elsősorban erre érez rá, művészete valahol ezzel a folyamattal rokonítható. Europer. Munkái folytatását jelentik egy magas szintű kassai polgári hagyománynak, mely e századra visszatekintve Máraival és Jákoby Gyulával jelezhető.”
Főleg temperával dolgozik. Tanulmányozta az ikonokat is, ami képein megnyilvánul. Festészete főleg figuratív. Szimbolikus jelenetei az illúzió és valóság kölcsönös összefonódásán keresztül vallanak a kortársak emberi problémáiról.
Kedves Attila, kívánjuk, érezd magad ezentúl is otthon ebben a városban s öregbítsd továbbra annak képzőművészeti hírnevét!
Balassa Zoltán
Felvidék Ma
