Az idei Városnapon nyílt meg a „Rimaszombat a kiegyezés korában” című kiállítás a Gömör-Kishonti Múzeumban, amely az utóbbi évek egyik legnagyobb szakmai- és közönségsikere. Az igen gazdag, remek ízléssel összeállított kiállítás Ádám Éva történész munkáját dicséri, akivel a konkrét kiállítás mellett tanulmányairól és terveiről is beszélgettünk.
– Kinek volt az ötlete a szokatlanul gazdag, impozáns kiállítás létrehozása?
– Saját ötlet volt a kiállítás megvalósítása, ugyanis a témával már régebben foglalkozom, s ebből írtam a rigorózus munkámat, ezért nem is volt kérdéses a számomra, hogy mi lesz az első önálló kiállításom a Gömör-Kishonti Múzeumban.
– S hogyan fogadta az ötletet az intézmény vezetése?
– Sem a korszakot, sem a témát illetően nem volt semmilyen ellenvetésük, s az is megkönnyítette a munkámat, hogy bőven volt miből válogatni. Három fénykép kivételével, amelyet Danis Tamás és B. Kovács István bocsátott a rendelkezésemre, az összes kiállított tárgy a múzeum tulajdona. S akár még egy helyiséget megtölthettek volna a meglévő anyagok, ezért nem is végeztem külső anyaggyűjtést. De felkerestem a Wass Albert Nyugdíjasklub tagjait, akiktől értékes információkat kaptam a korra vonatkozólag. Viszont örömmel közölhetem az olvasókkal, hogy október 31-ig meghosszabbították a kiállítás nyitva tartását.
– Mennyien látták eddig a kiállítást?
– Több mint ezren, s annak külön örülök, hogy voltak, akik már többször is eljöttek megnézni.
– Milyenek voltak a visszajelzések?
– Elsősorban a vendégkönyvben nyilvánítottak véleményt a látogatók, s mind a magyar, mind a szlovák nyelvű látogatók szeretettel fogadták a kiállítást.
– A tárlat mellett egyéb módon is szeretné feldolgozni a korszakot? – Természetesen, a Gömörországban jelennek meg fokozatosan a korszak különböző rétegeit feldolgozó anyagaim. A most megjelenő nyári számban az akkori szórakozási lehetőségekkel foglalkozom. S nagyon örülnék neki, ha mindez egyszer majd szlovák-magyar nyelvű monográfia formájában is megjelenne.
– Amikor a kiállítást rendezte, kerültek elő meglepetések?
– Nagyon izgalmas több mint 100 év távlatából bebarangolni egy korszakot. A nagyobb volumenű tárgyak mellett, mint pl. a hajdú egyenruha mennyire érdekes ma már számunkra egy postabélyeg, amit akkoriban ragasztottak fel egy levelezőlapra, s amely az akkori emberek számára csak mindennapi használati tárgy volt. Nekünk viszont a múlt egy értékes darabja.
– Foglaljuk össze röviden azt a korszakot: milyen is volt Rimaszombat a kiegyezés korában?
– Pezsgett az élet rendesen, s nemcsak Rimaszombatban, hanem az egész dualizmus korabeli Magyarországon. Virágzott a kultúra, reneszánszát élte a társasági élet, nagyon sok kulturális és sportegylet működött.
– Fiatal kollégám, akivel együtt néztük meg a kiállítást, megütközve állapította meg, hogy minden írásos emlék magyar nyelvű. Hadd kérdezzem meg, hogy milyen volt Rimaszombat akkori nemzetiségi összetétele?
– Teljesen homogén, magyar anyanyelvű város volt, ahová a szlovákok az északi fekvésű településekről csak a hivatalos dolgaikat jártak be intézni, esetleg piacozni. A kiegyezés elején kb. 6 ezer lakosa volt a városnak, amely a korszak végére nagyjából megduplázódott. Ebből alig tíz százalék lehetett nem magyar anyanyelvű. A német lakosság a korszak végére teljesen elfogyott, asszimilálódott. De nem volt semmilyen konfliktus magyarok és szlovákok között, sőt kifejezetten jó viszony volt a Gömör felső részein élő szlovák lakossággal. Erről számol be Rábely Miklós is a megjelent visszaemlékezéseiben.
– S milyen volt a kor sajtója?
– Igen gazdag. 1869-ben indult a Gömöri lapok Rozsnyón, a legjelentősebb a Gömör-Kishont, amely 1919-ig jelent meg. De volt a vármegye hivatalos lapja, aztán a Rimaszombat és Vidéke, a Rimaszombati lapok, amelyből csak mutatványszám jelent meg. S a sok lap közül megemlíteném még a Gömöri Újságot, amelyet a szabadkőművesek adtak ki. S akadt több kérészéletű kiadvány is. S két nagyobb társasági hely volt a városban, az Úri kaszinó, ahová a gazdagabb rétegek jártak, s a Polgári Olvasókör, amely az értelmiségieket, tanárokat és iparosokat tömörítette. Ez utóbbi fontos szerepet töltött be az 1918-as impériumváltás után is. Ők szerveztek pl. a huszadik század elején először kabaréesteket Rimaszombatban. Az őszi és téli szezonban pedig felolvasási esteket tartottak.
– Nagyon foglalkoztat, hogy miért éppen ez a korszak érdekli?
– Véletlenül jött a lehetőség, hogy ezzel a korral foglalkozzak, s nagyon meglepett, hogy mennyire érintetlen, feldolgozatlan ez a korszak, ez a terület.
– Pedig ha megnézzük pl. B. Kovács István Gömörország c. könyvét, ezzel a korszakkal elég bőven foglalkozik, nem úgy, mint az ún. szocializmus éveivel, amely ugyan közelebb van hozzánk, de talán ezért is nehezebb és veszélyesebb feladatnak – tűnik egy történész számára.
– Meg lenne viszont az az előnye, hogy még élnek szemtanúk abból a korszakból, s meg lehetne szólítani embereket. Igaz, így is az utolsó pillanatban vagyunk. De folyamatosan zajlik az anyaggyűjtés is, s megpróbáljuk a lehetőségeinkhez mérten felgyűjteni azokat a tárgyakat, amelyek érdekes lenyomatai lehetnek ennek a kornak. Legutóbb például az étlapokat gyűjtöttem össze a rimaszombati éttermekből, hisz idővel ezek is árulkodnak majd a korról, s a helyről, ahol készültek és használták őket. De azt is meg kell jegyeznem, hogy ma már egy-egy kisebb korszak feltérképezése is egy egész életpályát igényel(ne), s mi itt a Gömör-Kishonti Múzeumban nagyon kevesen vagyunk, s nemhogy egy-egy korszakkal, de egy egész szakterülettel vagyunk kénytelen foglalkozni.
– Hogyan került a történészi pályára?
– Merő véletlenségből. Bár még csak 28 éves vagyok, meglehetősen színes pályát futottam be, mielőtt idekerültem a múzeumba. Bár én már Rimaszombatban születtem, anyai ágról Almágyból, apai ágon pedig Péterfaláról származom. A Tompa Alapiskola elvégzése után az állami gimnáziumban érettségiztem, de a történelem se itt, se ott nem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé. A magyar irodalom volt a nagy szerelem, s csak az érettségi évében változott meg a viszonyom a történelemhez. S holott a szüleim jogi pályára szántak, ekkor határoztam úgy, hogy megpróbálom a történelem-rajz szakot. Ez utóbbi szak akkor még nagyon komolyan érdekelt, hisz mindig művészi pályára készültem, és évekig jártam a művészeti alapiskolába is.
– S a képzőművészet iránti vonzalma megmaradt?
– Nem, az abszolút mellékvágányra került, de talán egyszer még hallani fognak rólam ezen a téren is. A ceruza és a tusrajzokat kedveltem leginkább.
– A magyar irodalom volt a kedvence, történelem szakra jelentkezett, méghozzá Pozsonyba. Az lett volna számomra a logikus, hogy Budapesten próbál szerencsét.
– Meg sem fordult a fejemben.
– S milyen volt a történelemoktatás a Komenský Egyetemen? Közös, ezeréves történelmünket sok szempontból másként látják a szlovákok és másképp, mi magyarok.
– Egyedüli magyar anyanyelvű voltam abban az évfolyamban, de a tanáraim egy pillanatig sem éreztették ezt velem, sőt többször elmondták az órákon, hogy szerencsés ember vagyok, mert ugye nagyon sok dokumentum csak magyarul található meg az újkorból. S idővel egyre többet fordítottam.
– De azért előfordultak olyan esetek, hogy nem értett egyet azzal, amit előadtak?
– Természetesen, de tanárral soha nem érdemes vitába szállni. S hadd mondjak egy friss példát. Évek óta készül egy közös szlovák-magyar történelemkönyv. Ott voltam legutóbb Balassagyarmaton azon a konferencián, amely során erről egyeztettek, s nagyon kíváncsi vagyok a végeredményre. E tekintetben ugyanis nem vagyok túlzottan optimista.
– Mondta, hogy ez volt az első önálló kiállítása a múzeumban. Mi lesz a következő, s mivel foglalkozik egy történész a hivatali óráiban?
– Legalább két önálló kiállítást kell egy évben összeállítani, ezenkívül tudományos konferenciákra járunk, publikációs tevékenységet folytatunk, de ránk hárul a múzeumban található műtárgyak rendszerezése, karbantartása is. S amikor idekerültem, többedmagammal együtt állítottuk össze a temetkezési rítusokat bemutató kiállítást. Jövőre pedig a Gömöry családot szeretném bemutatni, Gömöry Olivért és feleségét, Maróthy Margit színművészt, akik érdekes színfoltjai voltak ennek a régiónak.
Juhász Dósa János
Fotó: Júlia Ferlaťáková (Gömöri Hírlap)
