A címben említett rendezvényre számunkra mint meghosszabbításaként a nyári szünidőnek, szeptember 2-5. között került sor a „hűség városában” és környékén. Mi ugyanis végighallgatva az ünnepélyes tanévnyitót 10 órakor startoltunk a Duna utca udvaráról Andrássy Alajos úr 8 személyes mikrobuszával. Az egész akció számunkra valójában jutalom volt a múlt tanévben nyújtott sikeres szerepléseinkért a különböző történelemversenyeken. Gimnáziumunk igazgatósága meghívást kapott a soproni négycsillagos Pannonia Med Hotel vezető-tulajdonosától, Szilágyi László főorvostól még augusztus közepe táján, mely szerint 6-7 alap- vagy középiskolást ajánlhatnának a fentebbiekben említett találkozóra.
Augusztus 22-én pedig, épp az újvidéki Darányi-telepi szent István-ünnepségen való tartózkodásomkor kaptam e-mailt Kulcsár Mónika osztályfőnöknőnktől, miszerint az igazgatóság megvitatása után a két történelmes csapatot javasolták. Melynek tagjai a III.A-ból Lelkes Viktória, Cseri Tímea és jómagam, valamint a IV.A-ból Takács Diana, Végh Viktória és Menyhárt Andrea, s persze felkészítőnk, Kulcsár Mónika Tanárnő. Illendő talán akkor már néhány mondattal a versenyekről is szólni: a III.A csapata a Múltidéző verseny kerületi fordulójának 1.helyezettje lett, amelyet március 25-én Dunaszerdahelyen rendeztek, a IV.A osztályé pedig negyedik, az országos fordulón ápr.30-án Komáromban pedig mi lettünk egy ponttal a másodikok a 12 db versenyző hármasból, míg a negyedikesek csoportja a harmadik helyen végzett. Ennek a versenynek központi témája a „legnagyobb magyar”,Széchenyi István valamint kora, a reformkor volt.
Egy másik verseny is megrendezésre került ugyanezzel a témával, ennek résztvevői ugyanebből a hat tagból tevődtek össze, ám picit más felállásban, nos ez négytagú volt, tagjai pedig Takács Diana, Lelkes Viktória, Végh Viktória és Menyhárt Andrea voltak. Ennek a vetélkedőnek voltak Internetes fordulói, szintén kerületi, országos s végül Kárpát-medencei fordulója, amelyet pont Sopronban rendeztek meg. Ez a legutolsó forduló pedig olyannyira volt Kárpát-medencei, hogy sajnos csupán csak anyaországi és felvidéki versenyzők vettek részt rajta. Itt is a már említett négytagú leánycsapatunk sikeres eredményt ért el, hiszen az érdekesség kedvéért egy ponttal lemaradva 2. helyezettek lettek. Ebből hát úgy látszik, ez az egy-egy pontokkal való lemaradás nálunk már ” hagyománnyá vált”, hisz a múlt tanévben háromszor is megesett velünk.
A létszám úgy lett volna teljes, ha ugyebár heten megyünk, ám sajnos Cseri Timi betegség miatt nem tudott részt venni a találkozón, pedig ugyanúgy megérdemelte s jött is volna. Így hát szept.2-án mindenestül hatan vágtunk neki az útnak, s ebéd tájékára meg is érkeztünk. A találkozóra tervszerűleg 50 diákot vártak, ám abból 34 tudott megjelenni, többen Kárpátaljáról nem tudtak eljönni, mivel nem készült el időben az útlevelük.
Volt például ellenben egy olyan szerencsés lány is, aki szüleivel épp indulásuk előtt egy nappal vette át az új útlevelét. Szinte voltak a Kárpát-medence minden tájékáról fiatalok, inkább kisebbek voltak mindnyájan nálunk, tehát a korosztály olyan 12-től 19 évig terjedő volt. Délvidékről Péterrévéről, Moholról, Kárpátaljáról Kisgejőcről, Felvidékről csak mi Pozsonyból (bár L.Viki félig dióspatonyi származású, Dia magyarbéli, V.Viki a Párkány melletti Kürtről, Andi Párkányból, Timi pedig Losoncról származik), Erdélyből a székelyektől Gyergyószentmiklósról voltak, s velük jöttek a számomra legnagyobb élményt nyújtó, legemlékezetesebb Székelyföldről többek közt az 1764.január 8-ai madéfalvi 200 székely életét kiontó szégyenteljes mészárlás után Csángóföldre „elcsángált”, majd Hadik András hadvezérükkel az élen öt falut – Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Adjonisten, Istensegíts – alapító csángók leszármazottai, a 10 ifjonc, élükön Duma-István András költő-tanár urukkal, aki már sok éve ilyen nemes munkát végez, szívén viseli a szerinte már idézem:”huszonötödik órájában járó” Etelköz legnyugatibb részében, éspedig a történelmi Magyarország legeslegkeletibb csücskében, a Szeret-patak völgyében élő csángó magyar ifjúságot, akik a miénkhez hasonlítva mondhatom, teljesen „más világban” élnek. Bár már ha annyira nem is beszélik tisztán ezen ifjak a magyar nyelvet, mint amilyen magyar neveik vannak egyeseknek (Benke-Szilvás, Ónodi), ennek ellenére vasárnapi iskola szintjén tanulják és sajátítják el ezt a szép, gazdag szókincsű nyelvet. Náluk ugyanis ott Klézsén, Lujzikalagorban, Szabófalván, hogy csak néhány Bákó megyei települést említsek, nem engedélyezett a magyar nyelven történő oktatás, így hát ők román nyelven kényszerülnek tanulni, s otthon is váltogatva beszélik ezt a két nyelvet, jobban sajnos már egyre inkább a románt, pedig sokuknak mindkét ágról magyar elődeik vannak. De hát hány ilyen, sőt még negatívabb elszomorító példa van nálunk is? A 22 faluból 14-ben zajlik heti három órás magyar nyelvű oktatás a csángó cinkák (16 éves korig így nevezik őket, majd efölött serdülő lyánynak) és fiúcskák részére, tudtam meg a 20. éve megjelenő, Csíkszeredában kiadásra kerülő Moldvai Magyarság című havilapból, melynek hátsó lapján név szerint számontartják az összes Kárpát-medencei és elenyésző számú világmagyarságbeli előfizetőiket. De nemcsak hogy a magyar nyelven történő oktatás, de a magyar nyelven való miseszolgáltatás sem engedélyezett, gondoljunk csak bele, mennyire sokkal rosszabb a helyzetük, mennyire jobban részesülnek megalázásokban, mint mi itt a Felvidéken?! Ugyanis náluk még mindig – mint azt a gyerkőcök által csak „bácsi András”-ként becézett Duma Úr megerősített – a magyar nyelv az ördög nyelve, és katolikus papjaik széttépik a magyar Bibliát stb…. emellett államnyelven pedig hirdetik a szeretetet, na de kérdem én, hol rejtőzik ebben a fajgyűlöletben a „szeretet” és egyáltalán milyen az a szeretet? A válasz: semmilyen, pusztán szavakkal történő, vagyis hirdetett, de be nem tartott. S tudvalévő, van ott két magyar származású, ám származásukat eláruló püspök is,a bákói és a jászvásári, az ugyanilyen, a már előbbiekben lejellemzett nacionalista viselkedésű magyarellenes bákói,Gergely Péter, aki már inkább magát Petru Gherghelnek írja és nevezteti.
Ami viszont engedélyezett számukra, az az évente Nagyboldogasszony napján megtartott csángó főbúcsú, melynek helyszíne Kacsika, és mint megtudtam, van egy kisebb búcsújáróhelyük is Nagyrekecsinben. Mint az köztudott volt, a kacsikai, aug.15-ei búcsúra várták Erdő Péter bíboros urat is, de helyette a pécsi megyéspüspök, Mayer Mihály atya látogatott el hozzájuk. Vannak azért bizakodásra okot adó dolgok is, mint például az is, hogy tavaly novembertől sugároz 24 órás műsorszórásban az első on line Csángó rádió Csetfalváról, melynek egyszemélyes szerkesztője Lőrinc Cselesztin nevű mozgássérült fiatalember. Az adásból kiemelt helyet kap a csángó népzene, amely 24 órából 15 órán át hallható, napközben pedig túlsúlyban vannak az elő műsorok. Mindezt azért teszi Cselesztin, hogy elérje azt, hogy a szülőföldjüktől messze eltávolodott csángó fiatalok a rádiót hallgatva közelebb érezzék magukat a Csángóföldhöz. Igazán ezer köszönetet érdemel ezen elhatározásáért, fáradozásáért.
Duma úrral elbeszélgetve még szóba hoztam neki az itt Felvidéken Vágsellye és Negyed között közlekedő 19 km-es, a mátyusföldiek által csak „csángóvonat”-nak nevezett, megszűnőfélben lévő szárnyvasutat. A tavalyi esztendőben 100. születésnapját ünneplő, ebben az évben már csak hétköznaponta kétszer oda-vissza közlekedő kisvasút 10-20 évvel ezelőtt még az év minden napján járt napi 8 alkalommal. Még én is emlékszem erre. Bácsi István még nem hallott róla, ám nagyon felkeltette érdeklődését ez a hír, kérte, majd küldjek neki erről valamilyen anyagot. Elmondtam neki, az idén 101 éves vonatkáról állandó kiállítás nyílt, amelyet volt is szerencsém látni a nyáron a zsigárdi kultúrház kiállítótermében. Mindjárt azt feltételezte, biztos azért csángó a mellékneve, mert elindul, tekereg-tekereg erre-arra, csángál, s végül visszajut a kiindulási állomásba. Pedig érdekes, hogy a valóságban ez nem így van, bár lenne benne logika. Az 1910-es években készült el a Komárom-Gúta szárnyvasút is, melyet terveztek összekötni a vágsellye-negyedivel. Ebben már nem nagyon reménykedhetünk, hiszen ami még meg is van, az is már olyan egyre inkább leépülőfélben. Sajnos.
Nagyon sokrétű program várt ott ránk Sopronban és környékén, az első szállodai ebéd után kivittek bennünket autókkal az 5 km-re elterülő Brennbergbányára, a Ciklámen-faházakhoz, ahol a szállásunk volt, s többek közt itt tartottuk az ismerkedési estünket is. Ez abból állt, hogy Horváth Ernő Tanár Úr javaslatára ki kellett mennünk mindnyájunknak az egész történelmi Magyarországot ábrázoló térkép elé, s megmutatni rajta a helyiséget, honnan is érkeztünk. Legérdekesebb volt a csángó gyerekek mutatása, nekik szegényeknek valahova a falra kellett mutatni, hiszen Klézse már nem fért rá a térképre. Na nem mintha az nem lett volna egykor Mo. része. Mint azt András bácsi elmondta, Mátyás király uralkodása idején még vitába keveredett István vajdával, valamikor az 1470-es években, és úgy döntött, lemond ezekről az Etelköz-Levédia legnyugatibb felében fekvő területekről. Aztán még első este voltak különféle játékok, olyan is többek közt, hogy az Anyaország városainak betűi voltak összekeveredve, azokat kellett helyes sorrendbe rakni, majd megmutatni a térképen. Este volt tábortűz, majd csángó táncok bemutatása.
Másnap reggeli után a 34 fő kísérőivel együtt szétosztódott 3 közép- és 2 általános iskolába, ahova óralátogatásokra mentünk. Én éppen nyolcadmagammal az Eötvös József Evangélikus Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola épületébe lettem beosztva, igyekezték az elosztást úgy végezni, hogy mind az öt helyszínre jusson egy-két diák mindegyik elcsatolt részről.
Mi voltunk egy történelemórán s egy matematikán, melyet szintén Kárpátaljáról, Tiszapéterfalváról Sopronba férjhez jött Tanárnő tartott. Ezután Gottschling Gábor Igazgató Úr beszélt az itt alkalmazott tanítási módszerekről, az iskoláról, majd találkoztunk az iskola evangélikus lelkészurával is, akitől az evangélikusok körében alkalmazott köszönéssel, az „Erős vár a mi Istenünkkel” köszöntünk el. Déltől megemlékezés volt az iskola névadójáról, Eötvös Józsefről, az épületben lévő emlékoszlopa előtt, majd a kisgejőci Csákány Dóra énekelte el az „Isten áldja meg a magyart” kezdetű gyönyörűen hangzó imát, majd elszavaltam Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréma Magyar Hiszekegyét. Ebéd után levetítették a Honfoglalás című filmet, majd visszavonultunk Brennbergbányára, ahol kézműves foglalkozások vártak reánk. Ezenkívül néptáncokat is lehetett tanulni, s végül kedvenc zeneszámot kérni a soproni Nap rádió kívánságműsorába, amelyeket annak műsorvezetője, Balogh Zoli vett fel. Másnap egy órától pedig meghallgathattuk őket. Sötétedésre elkészült a vacsora, a finom gulyásleves.
A következő szombati napon 10 órára kellett Nagycenkre érnünk, ahol megtekintettük a Széchenyi István Emlékmúzeumot, melyben az állandó kiállítás mellett ezévben, mivel Széchenyi halálának 150. évfordulóját ünnepeljük, üveg alatt látható volt a legnagyobb magyar utolsó viselt ruházata az öngyilkossága avagy politikai gyilkossága napján. Ezután benéztünk még a kastély mögötti lovardába, majd indultunk a cenki múzeumvasútra, amely a kastélytól 300 méterre indult, Fertőbozig vitt el, majd hozott is vissza Cenkre. Ezt követően ugyancsak a cenki templom plébánosa, Henzel Szabolcs atya mondta el annak történetét, majd Ivánkovics Ottó polgármester úr köszöntötte csoportunkat a cenki templom előtt álló monumentális „Magyarország nem volt, hanem lesz” feliratú Széchenyi szobra előtt. Ezután következett program szerint a Széchenyi-mauzóleum látogatása, ahol Széchényi Ferenc könyvtáralapítón, Istvánon, hitvesén, Seilern Crescence-en, gyermekeiken kívül több mint száz tagja van eltemetve a Széchenyi-famíliának. Van ott több kedves feliratú koszorú is elhelyezve, bennem a következő maradt meg: „a legnagyobb magyarnak egy kis magyar”, amit egy székely csoport helyezett el. Ezután visszavitt bennünket az autóbusz Sopronba, megebédeltünk, s következett egy további filmvetítés a Páneurópai Piknikről. Ezalatt felkerestem egy Peredről elszármazott, Sopronba kitelepített rokon-ismerősünket, Kádár Gyula bácsit, aki nagyon kedvesen fogadott engem, s van itt Pozsonyban élő tesvére, akivel a Virágvölgyi templomban szoktam találkozni. A vetítés után élőben is megnéztük a piknik színhelyét Sopronkőhida és Szentmargitbánya határában, ahol csaknem 40 éven át drótkerítés húzódott egészen a vasfüggöny lebontásának idejéig, 1989. augusztus 19-éig. Eddig ugyanis szigorú katonaság, határőrség védte a határt az esetleges átszökni próbálkozó NDK-s menekülteknek az NSZK-ba. A már említett piknik során valójában szimbolikusan három órára megnyitották a határt, amit több mint 600 NDK-s polgár használt ki nyugatra való átszökéséhez. Továbbá fontos mérföldkő volt ez a piknik azokban a folyamatokban, amelyek a német újraegyesítéshez, a berlini fal azévi nov 9-ei leomlásához vezettek. A helyszínen áll a határnyitás 20. évfordulóján, tavaly leleplezett Melocco Miklós szobrászművész Áttörés címet viselő alkotása, melyen a kb.15 életnagyságú alak közül kitűnik táskájával a kezében „áttörő” Kányádi Sándor költő. Mellette van továbbá egy trabant, amelyre az idelátogatók feljegyezhetik nevüket és ittjártuk dátumát, ahogy tette ezt így csoportunk is. Szilágyi László főorvos úr jóvoltából, aki az egész találkozó mozgatója, mecénása volt, egy általa feltett kérdés helyes válaszának fejében minden csoport kapott ajándékkönyvet Páneurópai Piknik címmel.
Ezen napon már csak egy program várt ránk, mégpedig vacsorával egybekötött hajókázás Fertőrákos környékén a Fertőn. Még el kell mondani, hogy az összes helyszínen filmezett minket a MTV stábja, továbbá interjúkat készítettek velünk, amiket állítólag a múlt hét csütörtöki és pénteki Regionális Híradó Sopronban le is adtak.
Vasárnapra maradt még a városnézés, láttuk a Caesar-házat, Fabricius-házat, a híres Tűztornyot, a régi postaépületet, a kéttornyú domonkos templomot, a Petőfi Színházat, Liszt Ferenc emléktábláját, a régi zsinagógát, s végül, de nem utolsó sorban az 1921. dec. 14-i népszavazás emlékének állító „hűség kútját”, ahol Fodor Tamás, Sopron polgármestere köszöntött minket. Itt fontos megjegyezni még azt, hogy a trianoni békeszerződés értelmében Sopron és a környező nyolc település Ausztriához csatolódott volna, ám hűséges lakói népszavazással eldöntötték, Magyarországhoz szeretnének továbbra is tartozni. Nagycenken példának okáért csak öten szavaztak az Ausztriához való átcsatolás mellett. Nos így érdemelhette ki Sopron a Civitas Fidelissima, azaz a Leghűségesebb Város melléknevet. A népszavazás megtartásának előzménye volt a Rongyos Gárdának a trianoni szerződés értelmében Magyarországról elvett Sopron környéki területek megtartása, akik megakadályozták az osztrák reguláris hadsereget a vidék elfoglalásában, sőt a mai Burgenland-Őrvidék területéből kialakították a Lajtabánságot. Voltunk a híres Dömötöri Cukrászdában fagylalton, teakóstolón is, végül délre visszamentünk a hotelbe az utolsó ebédünkre. Majd következett a fájó búcsú, merthogy az idő sajnos letelt. Búcsúzásképp a csángó gyerekek elénekelték a Csángó Himnuszt, majd következett az „Ó, én édes jó Istenem” kezdetű Régi Székely Himnusz éneklése, s végül a Székely, a Magyar Himnuszok, majd pedig zárásképp a Boldogasszony Anyánk.
Mindnyájan dél körül hazaindultunk, kivéve a csángókat a gyergyószentmiklósiakkal, akik még keddig maradtak, hiszen ők még nyári szünidejük utolsó napjait ülték, hiszen ott csak szept.15-én kezdődik az iskola. Nagyon sok élménnyel, tapasztalatokkal gazdagodtunk, szerintem ezt valamennyi pozsonyi résztvevő nevében elmondhatom, sok érdekes dolgot megtudhattunk az eddig számunkra ismeretlen csángók világáról, sok barátság szövődött, elérhetőségeket is cseréltünk. Amit nagyon okos ötletnek tartok, az érkezés napján még mindenkinek fel kellett írni egy lapra az elérhetőségeit, ezt a szervezőség lefénymásolta, majd búcsúzáskor mindenki megkapta az összes feliratkozott címét, s főleg e-mail elérhetőségét, hogy majd a jövőben bármikor írhassunk egymásnak. Köszönet és hála Szilágyi László Úrnak, a segédjeinek,a konyhának, mindennemű támogatónak, aki hozzájárultt eme találkozó ilyen sokrétű programú összeállításához, megszervezéséhez és lebonyolításához, hogy tényleg a történelmi Magyarország diákjai „meg tudták fogni egymás kezét”.
Zilizi Kristóf
