Cserháti Ferenc, az MKPK külföldi magyar lelkipásztori szolgálatért felelős püspöke ötödik alkalommal írt körlevelet a külföldön élő magyar, illetve magyarul beszélő hívekhez és lelkipásztorokhoz. Az alábbiakban ezt az adventi buzdítást közöljük.
Főtisztelendő Paptestvérek! Kedves Magyar Testvéreim!
Nincs olyan külföldi magyar egyházi közösség, amely ne aggódna jövője miatt. Mind létében érzi magát veszélyeztetve. Aggódik, mert fél saját beolvadásától az idegen környezetben. A külföldi magyar közösségek tagjait aggasztja a vallásosság csökkenése, a magyar nyelvtudás fokozatos elvesztése, főleg az a szomorú tapasztalat, hogy a kivándorolt magyar családok második és harmadik generációjának nagy többsége már alig kötődik a szülők és nagyszülők magyar földről hozott értékeihez: a magyar kultúrához, a magyar nyelvhez, a kereszténységhez, ahhoz a kulturális és magyar egyházi közösséghez, amelyet elődeik hoztak létre az idegenben, nagy nemzeti összefogással, komoly anyagi áldozat, sok küzdelem és verejtékes munka révén, magyar és keresztény megmaradásuk érdekében. Ezek az idegenben létrejött közösségek érzik, hogy jövőjük veszélyben forog, mert azt tapasztalják, hogy a külföldön született unoka számára a nagyszülők öröksége már legfeljebb csak szép nosztalgia, valamiféle egzotikum, amellyel időnként, akár még tudatosan, büszkén is előállhatnak, felléphetnek, kitűnhetnek befogadó környezetükben, de ez az örökség már alig meghatározó mindennapi életükben. Ez a generáció feladta az elődök által dédelgetett hazatérés mítoszát és szükségszerűen igyekezett annak a társadalomnak a tagjává válni, amelyben felnőtt vagy született, és azonosult azzal a társadalommal, amely az ősök örökségével szemben a legkedvezőbb kilátásokkal kecsegtette, és már ettől várja boldogulását. A teljes kibontakozás reményében átvette a helyi társadalom uralkodó értékeit, elsősorban annak nyelvét és szokásait, mert irtózott az elkülönüléstől, a kirekesztéstől és ezek minden elrettentő következményétől: többé már nem akart idegen lenni és nem is érezte magát annak azon a földön, amelyen született. Fokozatosan eltávolodott a kivándorló szülők kezdetben még meghatározó, tényleges, de később egyre inkább formálissá váló magyar közösségétől, amely kezdetben esetleg még ősei egzisztenciájának megalapozásában is közrejátszott (tanácsokkal, információkkal, ügyintézéssel, anyagiakkal és egyebekkel), és szükségszerűen a befogadó társadalom felé fordult, mert úgy érezte, hogy ez biztosítja neki az igazi és valós élet lehetőségeit, saját kibontakozását és jövőjét: a szülei számára még idegen, de neki már hazai, helybéli iskola, munkahely, hatóság, egyház, egyetem, szakszervezet, párt, stb., és nem az etnikai közösség, amely közben csupán időnként, esetleg hétvégenként felbukkanó oázist jelent számára. A korábbi etnikai hovatartozás léte, kiteljesedése, önmegvalósítása, egzisztenciája tekintetében elveszítette meghatározó elsőbbségét, természetes varázsát, döntő jelentősségét, és előtérbe került a mindennapi életét meghatározó új etnikai valóság.
Mindezt magunk is látjuk, tapasztaljuk, de hát mit tehetünk annak érdekében, hogy az idegenben is megmenthessük az őseinktől kapott szent örökséget? A kérdés túl súlyos, komoly és bonyolult ahhoz, hogy erre itt egyszerűen válaszoljunk, de annyi bizonyosnak tűnik, hogy a magyar nyelvnek és kultúrának elsősorban magyar földön van igazi jövője, és ezért, aki ezt a szép örökséget unokái számára is biztosítani szeretné, mindenekelőtt magyar földön teheti meg sikeresen; talán leginkább úgy, hogy hazaköltözik. Keresztény örökségünk azonban olyan kincs, amelyet mindig és mindenütt megvédhetünk, sőt meg is kell védenünk, úgy is mint krisztusi örökséget, de úgy is mint Szent István király népének örökségét.
Amikor külföldön magyar templomokat, iskolákat építettünk, magyar egyházi közösségeket hoztunk létre, akkor a hit, a magyar kereszténység olyan meghatározó értéket jelentett számunkra, amelyet még komoly áldozatok árán is védeni, őrizni és ápolni akartunk. A Szent István-i örökségnek igazi elsőbbséget biztosítottunk. Nagyra becsültük és még komoly áldozatok árán is őriztük, ápoltuk hitünket, nyelvünket, hagyományainkat, szokásainkat, egész magyar kultúránkat. Mindez ma sem lehet másként, mert ez a keresztény örökség ma is széppé, értelmessé, teljessé teszi mindennapi életünket. Mindenekelőtt a keresztény örökség ápolása teszi boldogabbá és emberibbé, nem csak a mi, hanem még gyermekeink és unokáink életét is, hiszen a kereszténységgel ellentétes zűrzavaros ideológiák és szokások csak ártanak: a pénz imádata, az élvezetek hajszolása, nem utolsó sorban a relativizmus diktatúrája napjainkban talán nagyobb rombolást és pusztítást végeznek, mint egykor a zsarnokság és kilátástalanság, amely elől valamikor futni kényszerültünk, s amiből soha többé nem kívánunk, se magunknak, se másoknak, gyermekeinknek viszont a legjobbat akarjuk.
Ezért nekünk az új világban is, bárhol legyen az, meg kell találnunk annak módját, hogy kézen fogva elvezessük gyermekeinket és unokáinkat a hit értékeinek felismerésére. Meg kell találnunk annak módját, hogy megszerettessük velük a rendszeres imát, az egyházi év szép ünnepeit, a vasárnapi szentmiséket, a házasság és a családi élet szépségét, szentségét és örömét, az istenes élet szépségét, nem feledve, hogy a krisztusi hit mindig összegyűjt, jövőt biztosít, közösséget teremt, meghitt közösséget Istennel és egymással, erőt, bátorságot és örömet ad, bárhol is éljünk, bármilyen nyelven is beszéljünk. Ezért egyetlen külföldi magyar családban sem fordulhat elő, hogy a szülők megfeledkeznek keresztény elkötelezettségükről, az isten- és emberszeretetről, a példás keresztény szülői magatartásról. Nem fordulhat elő, hogy elhanyagolják gyermekeik megkeresztelését és vallásos nevelését. Nem fordulhat elő, hogy elhanyagoljuk vallásunkat, keresztény hívatásunkat, krisztusi küldetésünket.
A mi távlatunk minden égtájon és koron túl mutat, még a magyar rónán és a magyar égen is túl, az örök végtelenbe, Istenbe torkollik: valóságos adventi várakozás, igazi Úr-várás. A hit gyermekeiként, bármennyire is szeretjük szülőföldünket, illetve földi hazánkat és utolsó leheletünkig ragaszkodunk ahhoz, „az új ég és új föld” távlatában viszonylagossá válnak a földi struktúrák és mérvadóvá válnak a legfontosabbak: az égiek. Lényegét veszíti az átmeneti, a mulandó, mert Isten ígérete alapján várjuk „azt a szilárd alapokon nyugvó várost, amelyet majd az Isten tervez és épít” (Zsid 11,10) és felismerjük, „hogy az Isten nem tesz a személyek közt különbséget, mindenki kedves előtte, aki féli, és az igazsághoz igazodik, bármely nép fia is” (ApCsel 10, 34-35). A mennyei Jeruzsálem, az örök haza, az igazi otthon látomásáról és a hozzá vezető útról van itt szó, az Isten útjáról, amelyen együtt haladva a népek családjában, egy boldogabb jövő, az örök élet és boldogság vár reánk.
Befejezésül ismét megköszönöm a jó Istennek, hogy ez évben is ellátogathattam Európa számos országába, az Egyesült Államokba és Kanadába, és így sokfelé találkozhattam a külföldi magyar testvérekkel, hívekkel és papokkal egyaránt. Különösen annak örültem, hogy sokfelé bérmálhattam, elbeszélgethettem a ministránsokkal, a cserkészekkel, a csoportok vezetőivel és tagjaival, a fiatalokkal és felnőttekkel, hirdethettem a krisztusi evangéliumot, népünk összetartozását, egyetemes és nemzeti értékeink, édes anyanyelvünk és kultúránk, magyarságunk és kereszténységünk megbecsülését. Köszönöm a külföldön élő magyar testvérek, hívek és lelkipásztorok minden buzgó helytállását kereszténységünk és magyarságunk szolgálatában. Köszönöm minden figyelmességüket és szeretetüket irántam, erkölcsi és anyagi támogatásukat közös lelkipásztori szolgálatunk érdekében. Isten fizesse meg minden jóságukat.
A közelgő ünnepek alkalmából kívánok mindenkinek lelkiekben gazdag, szép, bensőséges adventi szent időt és megújulást, aztán kegyelemteljes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet!
Mindezek után pedig, Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária, Szent István király és az összes Magyar Szentek közbenjárására, áldjon meg benneteket a mindenható Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
München, 2010. november 28., Advent első vasárnapján
Dr. Cserháti Ferenc c. centuriai püspök, a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott esztergom-budapesti segédpüspök
Felvidék Ma
