Régi történet, talán elő sem bújik az emlékezetemből, ha mostanság annyit nem emlegetnék a szlovák magyar együttműködést, meg egyebet. A hely és a személyek neve sem fontos, mert volt is lesz is ember, aki letéved szlovákként a magyarok közé, és hasonlóan lesz magyar, aki beleszeret a hegyekbe, és valahol ott ragad a Tátrák alatt.
Fiatal pedagógusként, amolyan szellemi mindenesként éltem falun. Karácsony előtt végre összeállt egy 20-25 tagú férfikar, amelynek ötletét és szervezését a helyi szövetkezet elnöke vállalta magára, aki jó hangú, nótás kedvű ember hírében állt, és a „Mártoni” dombokat tartotta szülőföldjének. Eredetileg fúvószenekart akart, de hangszerekre akkor még egy jómódú szövetkezetben sem volt pénz, így maradt az emberi torok, mint a legszebb hangszer a világon. Már szeptembertől próbáltunk, magyar és szlovák népdalcsokrokat, kánonokat, egyszerű kétszólamú népdalfeldolgozásokat, hogy a szövetkezet január végi zárszámadásán az elnök ne csak kenyeret és bort, hanem kultúrát is adjon a falu népének. 1968-at írtunk, Alexander Dubčeknek köszönhetően már januártól szabadabb szél fújt a falusi utcákon is. A politikusok kezdtek a nép felé fordulni s talán ennek volt köszönhető, hogy én is egyre több meghívást kaptam a szövetkezet irodájába, ahol számomra ismeretlen „elvtársak” társaságát élvezhettem. Ha gyanítottam is kilétüket, hangosan soha nem mertem megkérdezni ki-kicsoda valójában? Az én szerepemet sem értettem ebben a társaságban, nem még az övékét, de mit tehettem, ha az elnök elvtársnak csak ilyenkor volt ideje rám, hogy a férfikórus repertoárjáról és a tagok egyenöltözékének formájáról értekezzünk. Az utóbbit még korai témának tartottam, de az elnök ragaszkodott hozzá, hogy már az első fellépésre meglegyen: „az ő alkalmazottai nem nézhetnek ki a színpadon úgy, mint a jöttmentek, egy ingre és egy lajbira még futja a kulturális alapból”, mondta.
Az iroda ablakából az épülő, kívülről még vakolatlan családi házamra láttunk, ami már akkor 6. éve épült. A tanítói fizetésből és a szülők támogatásából többre nem telt. Lassan emelkedett, itt-ott épült-szépült. Kölcsönt a ház központi fűtésére az enyhülő politikai légkörben „Dubcseknek” köszönhetően sikerült ép abban az évben kapnom. Közeledett az év vége, és ha nem merítem ki, oda a kölcsön és továbbra is egy füleki Péterke-kályha marad az egy szoba-konyha kifűtésére, amit addig használtunk. A gyerekszoba még üresen és fűtőtest nélkül állt, bár már a lányom cseperedett. A vendéglátóm is észrevette, hogy aznap gondterheltebb vagyok a szokottnál, és hogy nem tudok az ő karácsony előtti laza hangulatukba beleolvadni. A tekintetemből kivette az okát, ahogy az ablakhoz mellém jött. Hozta a borospoharat, hogy egy újabb itallal pótoljuk az előző kört, majd amikor a kezembe adta a társasághoz fordult, s engedélyt sem kérve engem köszöntött fel. Zavartan néztem rá mit tesz, miért ez az érdem? Csak az utolsó két mondata volt az, amiből kiderült. Ugyanis a városi közműszolgálat igazgatója ült a társaságunkban, akinek módjában állt megoldani az én fűtési gondjaimat. A mellette ülő elvtárs pedig egy túrócszentmártoni öntöde értékesítési igazgatója volt, akivel a városi pártház felújításához az újabb fűtőtestek beszerzéséről kötöttek megállapodást. „Már öntöttvas radiátorai lesznek a székháznak, nem ócska pléh fűtőtestek”, dicsekedte a kivitelező közműszolgálat igazgatója. Nekem ebben a pillanatban esett le a „tantusz”. Az egész poharazgatás, fogadás most rólam szól, s az elnök nekem prezentálja a baráti körét és a hatalmát. Amit én hónapokig képtelen voltam elintézni, hogy valaki felvállalja és beszerelje a házamba a központi fűtést, azt ő itt játszva, nemes borokat poharazva, hazai kolbászt, sonkát és kenyeret majszolva egy kedélyes mosollyal elintézi nekem? „De honnan tudja, hogy ez a gondom?” – villant át az agyamon, amikor kitekintve az ablakon észrevettem a feleségem a kislányunkkal hazatérni. A szövetkezet gépalkatrészraktárában dolgozott, és munka után az édesanyjától hozta haza a kislányunkat, akik addig vigyáztak rá. „A nejemtől”, lett világos egyszerre minden. Olyan kutyaszorítóba kerültem, amiből nem lehetett kibújni, megfogtak. Csak egyet tehettem: hivatalosan, szerződéssel merítsék ki a kölcsönkeretet, és ha lehet, az év végéig adják át a munkát. Meg lett. Így lett túrócszentmártoni öntöttvas fűtőtest a volt családi házamban.
Csak nem lett férfikar a faluban, sem családi boldogság a házban!
Dunajszky Géza
