Halász Gábor a somorjai Madách Imre Gimnázium nagyszarvai illetékességű diákja, a Palóc Társaság Magyar Kultúra Napja 2012 pályázatán kielemlt első díjban részesült. „Őseinket felhozád Kárpát szent bércére – Helyünk a Kárpát medencében” című esszéjét alább közöljük.
A Felvidék az otthonom. Bár nem én választottam, eme etnikai labirintust szülőföldemül, mégis nagy büszkeséggel tölt el, hogy magyar lehetek. Ezen a földön születtem, hol ükapáim vére folyt, Csallóköz dús mezőin értünk, magyarokért. De hiába harcoltak ezer éven át ősapáink, az 1920. esztendőben kerékbe tört népünk sorsa. Trianonnal elkezdődött a lassú halál, nemzetünk szava egyre halkul, minden egyes nappal…
Felvidéki magyarnak születtem egy olyan világba, ahol a nacionalista eszmék sokadik reneszánszukat élik. Hontalan ember vagyok, akiben még ott lángol a magyar öntudat. Hontalanok vagyunk mindnyájan Szlovákiában, Szerbiában, Romániában rekedt magyarok kikből kilencven évnyi kényszerű rabság után kezd kiveszni a magyar öntudat. Mi vagyunk az ország kelletlen mellékszereplői, akik nem tartoznak sehová. Van kiút ebből a helyzetből. Az elszlovákosodás. Elég a vezetéknevedre biggyeszteni egy kurta ,,mekcsenyt” és máris készen állsz arra, hogy terjeszd Slota igéjét. Véleményem szerint az az adat, miszerint Szlovákiában négyszáz-ezer magyar él kissé tragikomikus. A valóság az, hogy sok-sok magyar gyerek koptatja a szlovák iskolapadot úgy, hogy mire kikerül az életbe, olyan „mintaszlovákot” nevelnek belőle, akinek fogalma sincs Petőfi Sándor kilétéről, viszont Svätoplukot és Pribinát a világtörténelmet befolyásoló nagy személyiségek között emlegeti. Az igazság az, hogy nem tudok állást foglalni, elfogultnak lenni, mert igazából mind a magyar, mind a szlovák oldal egymásra mutogat. Ráadásul az is igencsak magyarsoviniszta kijelentés lenne, hogy a szlovákok nacionalisták. A nacionalisták azok, akik valahol a középkor viharos századaiban ragadtak és a különböző korszakok uralkodóinak hibáit, évszázadok múltán a nemzetünkre hárítják. A nacionalista eszmék a gyűlöleten alapulnak. Ez a bizonyos gyűlölet minden emberben jelen van, valahol mélyen elfojtva, és csupán egy apró szikra kell ahhoz, hogy ez a titokzatos érzés az egész ember lényét átjárja. Ezt a bizonyos szikrát a politikusok elvakult, magyargyűlölő képviselői csiholják, és miután a tűz fellángolt, már csak az a dolguk, hogy ezt életben tartsák. Véleményem szerint a jelenlegi felvidéki helyzet orvoslására az Európai Unió tehetne lépéseket, de a nagy megváltás még úgy tűnik várat magára.
Magyarok, szlávok, germánok. Más nemzet, más nyelv, más kultúra. Egy a közös, hogy mindhárom nép címerét a Kárpátok karjai óvták az évszázadok során. A magyar nép ezer évének krónikája bújik meg a Tátra suttogó erdőiben, a délibábos pusztákon, a Balaton hullámai közt. Ült már Buda várában osztrák, török, tatár, német. Áztatta már Mohács határát húszezer hős magyar vére. Szembenézett már a nemzet száz meg száz veszedelemmel, de most a 21. század hajnalán egy új minden eddiginél veszélyesebb dologgal kell megküzdenünk: a fennmaradással. Felvidéki magyarként számtalanszor találkoztam azzal a ténnyel, hogy oszlásnak indult az itteni magyarság, hogy dögrovás sújtja nyelvünket.
Magyar szülők- szlovák gyerek…viccnek tűnik, de sajnos, nem az. Úgy feszül bennem az elkeseredés, hogy szívesen világgá kürtölném, de félek, hogy még magamat sem hallanám meg álmos lakhelyem határából. Mondhatni, nem meglepő, hisz mégis miféle magyar öntudat ragadhat egy hat éves kis diákra, akit magyarként löknek bele egy színszlovák közegbe. Vajon mit fog tanítani neki Kossuthról Kováčová tanárnő a mesekönyvekből összevagdalt szlovák történelemkönyvből. Semmit! Számukra a magyar örökké csak egy konyhanyelv marad, vagy talán az sem. Rájuk szép hosszú élet vár szlovákként, míg a majd száz esztendos nénike, egykori pedagógus, száműzetésre ítéltetett, mert felvette a magyar állampolgárságot. Hát igen, bizonyára a szlovák nemzet ellensége. Az ilyeneket ki kell szorítani az országból, mint egy járványt, nehogy romba döntsék azt, büszke történelmével együtt.Végülis egy holdkórosokkal is megtelt parlamentben nincsenek lehetetlenek. 2050-re Magyarország lakossága kilenc millióra zuhan majd, a felvidéki kisebbség meg talán ki is hal. Véleményem szerint, ha a büszke magyar nemzetünk fenn akar maradni még keményebben és derekasabban kell kiállnunk magunkért, most jönne jól egy Széchenyi, aki a nemzet élére áll és mutatja az utat. Meg szeretném említeni, hogy mi történik, ha egy magyar ember, magyar nyelven beszél magyar barátjával egy szlovák közegben. Bizonyosan reszkethet, hogy a tömegben nehogy nacionalisták fülébe jussanak a dallamos magyar szavak. Félek, úgy tűnhet, hogy bennem is lappang némi elfojtott nacionalizmus, de ilyesmiről szó sincs, csupán megpróbálom a véleményeket tényekkel megcáfolni, például az, hogy Malina Hedviget megverték – tény, az hogy hazudik – vélemény. Szeretteim és jómagam tapasztalatai szerint a Malina Hedvig eset óta megritkultak a nemzetek közti afférok. Korábban a buszon ülve már sokszor kijelentették nemtetszésüket szlovák utastársaim a magyar szavak hallatán, talán kerülni szeretnék a konfliktusokat, mert belátták, hogy ez mivel jár.. A szlovákságot beskatulyázni, a ,,gonoszként” beállítani épp olyan ostobaság lenne, mint ugyanezt tenni a magyarsággal. Személyes tapasztalatom szerint a szlovák és magyar emberek közt nincs nagy kultúrabeli vagy szellemi eltérés, ami nem meglepő, ha két nemzet sorsát ezer ponton fűzi össze a történelem, ezért gondolom, hogy a nacionalizmus nem a nemzetek sara, hanem sokkal inkább az embereké. A nacionalizmus, mint egy név, vagy egy mesterség apáról- fiúra száll. Lehet, ostobán hangzik, de nem az. Ha egy kutyát macskák nevelnek, az nem fog ugatni. A családomban több szlovák ember is van, némelyik még köszönteni sem tud magyarul, de elfogad minket a családjának, mert tudja, hogy a családunk, a történelmünk közös úton vált azzá, ami. Magyarnak születtem, de nem tartom fontosnak, hogy magyar állampolgár legyek, inkább megmaradok felvidéki magyarnak és küzdök az itteni javakért, hagyományokért csak úgy, amolyan magyarosan, keményen, ahogy ősapáink tették, mert mi vagyunk a soron következők, most NEKÜNK KELL KIÁLLNUNK MAGUNKÉRT. MERT EZ A MI HARCUNK…
Ez itt a szülőföldem, és itt akarok élni boldogan, magyarként. Én merek nagyot álmodni. Hiszek abban, hogy magyar, s szlovák békében, egyetértésben élhet egymás szomszédságában. Hiszek abban, hogy véget ér a nacionalizmus és azok az emberek, akik ápolják ezeket az eszméket előbb-utóbb eltűnnek a süllyesztőben. Ez az én álmom, és a legfontosabb, hogy hiszek abban is, hogy az álmok igenis valóra válhatnak. A kezünkben van a kulcs egy szebb jövő felé, hisz már tudom, hogy nem arról van szó, hogy a nemzetek gyűlöljék egymást, csupán arról, hogy vannak emberek akiknek nem kenyerük a békesség, és sajnos ezek az emberek épp azok, akik puszta szavaikkal is kihatással vannak emberek millióira. Mi, itt egymás mellett, mint egyszerű polgárok politikamentes környezetben, szépen éldegélünk és fittyet hányunk a politikára
Ha fenn akarunk maradni, nem pedig elmerülni a történelem süllyesztőjében, akkor ápolnunk kell hagyományainkat, szokásainkat és anyanyelvünket. Nem szabadna hagyni, hogy a magyar gyerekek szlovák iskolában hagyják el magyarságukat. A baj ott kezdődik, hogy a szülők elhiszik, hogy a gyereküknek jó az, ha idegen nyelvű iskolákban készülnek fel az életre. Ez badarság. Hogy lesz valakiből magyar lelkű ember, ha nem tudja, hogy ki volt az a Széchenyi István, ha nem tudja hol estek el ősapáink Mohács mezején? Hogyan maradhatunk magyarok Felvidéken? Egyszerű a válasz. Kitartónak kell lennünk. Ha megdobnak kővel, dobjunk vissza kenyérrel. Példaértékű lehet székely sorstársaink hazaszeretete, hűsége, kik egy olyan országban tudnak magyarok maradni, ahol kétszer annyira elnyomják a kisebbségeket, mint Felvidéken. Nem azon múlik, hogy fennmaradunk- e, hogy mennyien élünk magyarként itt, hanem azon, hogy mit teszünk annak érdekében, hogy magyarok maradjunk. Victor Hugo ekképp fogalmazott:
„Nem létezik kis nemzet. Egy nép nagyságát nem a lélekszáma határozza meg, mintahogy egy ember nagysága sem a testsúlyának függvénye.”
Hiszek abban, hogy az álmok igenis valóra válhatnak. A kezünkben van a kulcs egy szebb jövő felé, hisz már tudom, hogy nem arról van szó, hogy a nemzetek gyűlöljék egymást, csupán arról, hogy vannak emberek, akiknek nem kenyerük a békesség, és sajnos ezek az emberek épp azok, akik puszta szavaikkal is kihatással vannak emberek millióira. Mi, itt egymás mellett, mint egyszerű polgárok politikamentes környezetben, szépen éldegélünk és fittyet hányunk a politikára. A jelenlegi etnikai helyzetről senki sem tehet, így nem lenne szabad 90 évvel Trianon után bűnösöket keresni, csak egyszerűen alkalmazkodni, keménynek lenni és hinni a nemzetünkben, mert lehet hogy a sors ettől a néptől már sokmindent elvett, de van bennünk egy érzés, amit semmilyen földi erő nem ölhet ki belőlünk. Ez pedig nem más, mint egy ajándék, mely apáról fiúra száll: a MAGYAR öntudat. Ez az az érzés, mely ha kiveszik lényünkből lelkünket a lassú enyészet kezdi el felemészteni. Ha magamba nézek, forradalmárt látok. Betűkön lovagló Petőfit, töretlen hitű Kossuthot. Ez a tűz bennem lángol. Bár lángra lobbanthatnám magyar testvéreim szívét elkeseredett valóm fékeveszett tüzével! Amit érzek, jómagam nem tudnám mondatba foglalni, szerencsére azonban Babits Mihály, nagy magyar költőnk gyönyörűen szavakba foglalta minden érzelmemet:
„Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa,
mint fához a levél, hulltomig kapcsolva,
mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,
mely ha fája kidőlt sokáig ő sem él.”
Halász Gábor, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”32055″}
