Pozsonyi belvárosi műtermemben az utóbbi időben gyakran cseng a telefon, és kapom az üzeneteket a vakfalakkal kapcsolatban.
A vakfal kifejezés építeszeti szakszó: könnyű elemekből felépített falat jelent, régebben élére állított téglából építették, ma rendszerint gipszkartonból, elemszerűen kiképzett modulokból állítják össze. De hogy milyen vakfalakról kvaterkázok én, erről néhány két történetet akarok megosztani az olvasókkal.
Egy polgármester barátom januárban éjszaka jelentkezett: „… A falunkat ismered, kilencvenhét százalékban magyarok lakjuk. Az a három százalék szlovák egymással is, velünk is békében él együtt, mindenben segítjük egymást, amiben csak tudjuk. Persze, jönnek a választások, a falu magyarsága kettészakadt. Nagyobb összejövetelekre régi kultúrházunkban a nagyterem áll rendelkezésre, amelyet két és fél méter magas vakfallal választottunk ketté, ideiglenesen … Az egyik fele a magyar pártot szolgálja, a másik a vegyespártot…”
Megszédült a fejem, s csak annyit voltam képes hirtelen kérdezni, hogy van olyan eset is, amikor egyszerre folyik a pártgyűlés a vakfal két oldalán? „Van bizony”, feleli a polgármester. Hogy némileg enyhítsem beszélgetésünk drámai hangulatát, mondom a barátomnak: „El sem tudom képzelni, hogyan folyhat egy ilyen találkozó, hiszen – idézőjelben mondva – áthallás biztos van. Nem történik meg ilyenkor, hogy a vakfal felett átdobnak a másik oldalra mondjuk egy plüssgorillát?” A polgármester jót nevet a telefonba, enyhül a feszültség, s így felel: „Amíg csak egy játékmajmot dobnak át, abból nagy baj nem lehet, csak én attól félek, hogy mi lesz majd, ha mondjuk széket dobnak át a vakfalon …”, és gyorsan tompítja a dilemma élét: „Ennyire azért talán nem utáljuk egymást.”
Medvesalja vidékéről érkező képzőművész vendégem mesélte az alábbi történetet:
„Tavaly tavasszal arra lettem figyelmes, hogy egy helyi képviselő gyakran látogatja a nyolcvan éves szomszédasszonyát. Aztán Rózsi néni udvarán két fiatalember is megjelent, akik láncfűrésszel vagy két télre való fát vágtak össze a néni udvarán. Azt a fát is, amit én hordtam a néni udvarára amolyan szomszédi segítségként, ugyanis egy darabka erdőt örököltem, s ha azt tisztítjuk, a kivágott fát a szomszédoknak ajándékozom. Amikor aztán később megkérdeztem Rózsi nénit, mi is volt az oka a gyakori képviselői látogatásnak, azt felelte, hogy nagyon helyes volt a képviselő úr. A földjei eladásában segített, a főút melletti több hektár föld eladásában, amit szüleitől örökölt. Minden papírt elintézett, még a télirevaló fa felvágásában is segítettek a fűrésztelepen dolgozó alkalmazottjai, s a kapott pénzből Rózsi néni meg tudta csináltatni a tavaly elhunyt urának és saját magának a sírkövet. A történet fordulópontja pedig az, hogy ősszel a főút melletti szántót szétparcellázták, egy utcányi családi házra mérték szét a telkeket, amelyeket a közeli város lakói vásároltak fel jópénzért.”
Tegyük hozzá, hogy ilyen esetekről a Pozsony melletti magyar falvaink lakói is bőven tudnának történeteket mesélni, ma ezek, az Állami Földalappal jó üzleti kapcsolatot ápoló telekspekulánsok hatalmas dácsáikban élvezik az élet szépségeit, a telet pedig egzotikus tájakon. Rózsi néniék viszont, akiknek dolgos, szorgalmas szüleik verejtékes munkával szerezték földjeiket, ezeknek értékén műkőből síremléket állíthatnak…
Persze a pozitív példákról is szólni kell. Magyar pártunk képviselőjelöltje hívta fel a figyelmet arra, hogy Érsekújvár, Párkány, Komárom környékén tömegesen veszik el – nem mindig a törvényesen – a végrehajtók magyarjaink házait. A magas energiaárak, a munkanélküliséggel sújtott vidékeken élő emberek tehetetlenek az ilyen esetek ellen, segítségre szorulnak.
Követendő a példa: a képviselőjelöltek, a már megválasztott helyi képviselők körzetükben keressék fel a nehéz helyzetbe került magyarjainkat, és segítsenek bajaik orvoslásában. Ugyanis a jól kifűtött kultúrházakban rendezett találkozókon kívül, bizony oda kell ülni a Rózsi nénik sparheltje mellé is, ahol a legégetőbb gondjaikat kell beszélni.
Nem Lagzilajcsik mutogatásával, mütyürök osztogatásával, a plakátokon jókat röhögő-, nagy gázsikat bezsebelő pesti „művészek” szerepeltetésével kell ugyanis ezekben a válságos időkben jópontokat szerezni a választóktól. De azzal sem, ha mondjuk a hegyi síközpontok felvonói közelében, hetyegő pózban cseresznyepálinkával kínálgatják a ki tudja honnan érkezett turistákat.
Az írásom bevezetőjében említett vakfalnak van egy szenzációs tulajdonsága. Ugyanis ez nem támfal, így könnyen lebontható. Igyekezzünk minél hamarább mi is lebontani a magyarságunkat megosztó, bomlasztó vakfalakat.
Kalita Gábor, Felvidék Ma