A Sólyom László volt magyar köztársasági elnök 2009. augusztusi komáromi látogatásának megakadályozása ügyében az Európai Bíróság előtt folyó eljárásnak számos tanulsága van, közöttük néhány vaskos közhelyszámba menő megállapítás is. Az első mindjárt az, hogy a paragrafus még mindig nagyon girbe-gurba alakzat, úgy hajlik, ahogy azt a vele foglalatoskodó jogászember kívánja. Ahány érdek, annyiféle „korrekt szakmai” magyarázat létezik ugyanarra a tényállásra – a mi esetünkben is. No persze ha nem így lenne, nem lennének jogviták, elegendő lenne felállítani egy „jogszolgáltató automatát”, amelybe bediktálva a tényállást némi csattogást-kattogást követően megkapnánk a kész és minden szakmai igényt kielégítő verdiktet.
Sajnos nem így működik az ítélkezés és ez igaz a belső jogra éppúgy, mint a nemzetközi viszonylatokra. Sőt, utóbbinál bizonytalanabb, kiszámíthatatlanabb rendszert aligha lehetne találni. A nemzetközi jog mondhatni az álmok világa, ahol bármi megtörténhet, ahol még a ledörzsöltebb nemzetközi jogászok sem mernének még csekély összeggel sem fogadni egy-egy nemzetközi jogvita kimenetelére. Az egyértelműnek tűnő esetekben sem – sőt, talán azokban a legkevésbé…
Azt hihetnénk, hogy a Sólyom-ügyben egyszerű a helyzet, hiszen van az Európai Uniónak bizonyos négy alapelve, négy alapszabadsága, melyeket legalább olyan átéléssel és hévvel sulykolnak az emberbe, mint annak idején a politikai gazdaságtan szintén örök érvényűnek nyilvánított téziseit. Nos, ezek között a szabadságok között található az, amelyik az uniós polgárok szabad mozgását biztosítja a Birodalom területén belül. Polgárokat említ, a „polgárok, kivéve államfők” kategóriát jelen állás szerint nem ismeri. Nos, az imént hivatkozott alapelv az Európai Unió – vagy korábban Közösségek – egyik fundamentumát jelenti, olyan alapvető tétel, amely nélkül az EU mint olyan, értelmét veszíti. Olyan alapjog, amely az Unió elsődleges jogának is a legfontosabbikjai közé tartozik, amire számos más – elsődleges vagy másodlagos jogba tartozó – rendelet, irányelv stb épül. Az ember azt gondolná, ha ez ilyen jelentős tétel, akkor nagyon de nagyon nyomós oknak kell lennie ahhoz, hogy ezt akár csak a legcsekélyebb mértékben is korlátozzák.
A szlovák fél által hivatkozott „biztonsági kockázat” elvileg ilyen lenne, erre lehetőség van az európai jog szerint is. Csakhogy aki 2009-ben nem volt süket és vak, vagy a szlovák állam valamely vezető tisztségviselője, az világosan láthatta, mi történt valójában. Nyilvánvaló, hogy az egyébként is magánemberként békésen sétálgató Sólyom László semmiféle biztonsági kockázatot nem jelentett – de legalábbis olyat egészen biztosan nem, amely indokolta volna a szlovák fél lépését, vagy ha úgy tetszik: amely indokolta volna a polgárok szabad mozgásához való alapjog korlátozását. Ezen túlmenően pedig a szlovák fél lépése a diplomáciában egyébként is igen barátságtalan lépésnek minősül, hiszen még egy ún. tranzitország részéről is igencsak zokon vennék, ha megtagadná az áthaladást egy államfő számára.
Mindenesetre a szlovák diplomácia pontosan ugyanolyan szemérmetlenül hazudik és csűri-csavarja azokat a bizonyos paragrafusokat, mint ahogy azt nemzetközi fórumokon jó szokása szerint tenni szokta – lásd például a Bős-Nagymaros ügyet. No persze az sem árt, ha az embernek/államnak vannak kellőképpen „kigyúrt”, nagymenő barátai vagy legalábbis szövetségesei – még egyszerűbben: cinkosai. Az Európai Bizottság, amely egyes esetekben hiperérzékeny tud lenni állítólagosan csorbult emberi jogokra, sérült demokráciákra stb., most – nem először a történelem során – Szlovákia mellé szegődött, készséggel bólogatva arra szlovák állításra, hogy részükről semmiféle jogsértés nem történt a Sólyom-ügyben.
Ezek ketten még nagyon sokra vihetik együtt…
Aztán persze ne csodálkozzék az Európai Bizottság egykori maoista-ifjúkommunista elnöke, hogy az egykor szépreményűnek álmodott Közösség polgárai végleg kiábrándulnak abból a mocsokhalmazból, amit ma még Európai Unió néven emlegetünk. Az úgy nem fog működni ugyanis, hogy egyeseket a sárga földbe döngölünk koholt és soha senki által alá nem támasztott vádak alapján, míg mások nyilvánvaló disznóságai felett könnyedén szemet hunyunk. Miféle jogrend az, amely megtűri magában a kollektív bűnösséget kimondó, majd azokat évtizedekkel később megerősítő rendelkezéseket? Miféle demokraták azok, akik az ország belügyének minősítik azt, ha egy uniós polgárt megfosztanak állampolgárságától csak azért, mert egy másik uniós állam állampolgárságát megszerezte? És hogyan is hihetünk, bízhatunk egy olyan jogrendben, ahol a legalapvetőbbnek tartott alapelvvel szemben egy nyilvánvalóan hamis indok alapján egy másodrangú irányelvre lehet – ráadásul tévesen – hivatkozni, sikerrel?
Sólyom László látogatásának ügye túlmutat a két szomszédos ország jogi vitáján. Itt ugyanis arról van szó, hogy mennyire képes komolyan venni önmagát és agyonhangoztatott fennkölt elveit az Európai Unió és annak legfőbb bírói szerve.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”32188″}
