Beleszülettem a második világháborúba. A kisvárosra, ahol világra jöttem, hópelyhek szálltak, más településekre bombák. Két napos voltam, amikor magyarok tízezrei pusztultak el a Don-kanyarban.
Édesapám – Istennek hála -, hazajött a hadifogságból, de osztálytársaim között később sok volt az árva.
A háború – és minden öldöklés – iszonyattal tölt el csaknem hét évtizede már, alapvetően meghatározva világlátásomat. A mai gazdasági hanyatlásnak és válságnak nevezett folyamatot is más szemmel nézem: elég lenne abbahagyni a fegyvergyártást és visszarendelni támaszpontjaikra a levegőben és vizekben cirkáló hadi gépeket, hogy fellélegezhessen a világ – elkezdődhetne az emberhez méltó élet.
Egy huszonöt esztendővel ezelőtti Egyesült Államokbeli felmérés szerint akkoriban a világ országaiban egyetlen katonai kiképzésére és hadrendben tartására húszezer dollár jutott minden évben, míg egy gyermekre mindössze 385! Napjainkban két olyan láthatatlan – robotpilóta vezette – információszerzésre és bombázásra egyaránt alkalmas szuperrepülőgép is figyel bennünket, melyeknek darabjait mi, ú.n. egyszerű emberek talán fel sem tudjuk fogni, mennyi pénz az – ötven milliárd dollár!
Lám, ezt hozta a második világháború utáni „fejlődés.” Ha ifjú ember olvassa mondataimat, talán el sem tudja képzelni, milyen az, amikor – ez is saját tapasztalás -, a háború vége előtt pár hónappal Németországba akartak telepíteni minket – más kórházi alkalmazottakkal együtt – egy marhavagonban. Prágában szerencsére sikerült leszállnunk. Én két éves voltam, a húgom pár hetes, édesanyám nem tudta, él-e még a férje, akit elvittek a frontra. A felsorolást nincs értelme folytatni. Talán ezekből a tényekből is nyilvánvalóvá válik, miért találtam meg Istent és Krisztust, hogy értelmet nyerjen az életem, és a félelmeimet mindig felválthassa a reménykedés.
Jézusnak nem volt szüksége fegyverre, Ő mást sem tett, mint tanított és gyógyított. A háborúkat kirobbantó és levezénylő államférfiak és tábornokok, hadigép tervezők és az öldökléseket hazugságokkal és félrevezetéssel előkészítő szónokok és írástudók neveit már nem, vagy csak alig ismerjük, míg Jézus, az emberiség örök tanítómestere és példaképe ma is itt van velünk és megpróbál bennünket a béke útjára vezetni. /Feltéve persze, ha utánanézünk, ki volt ő és miért jött el emberi testet öltve a Földre./ Őt ismerni nem csupán vallási kérdés – ő mindnyájunk segítőjévé válhat, ha kinyújtjuk felé a kezünket.
Miközben – mint a bozóttüzek – hol itt, hol ott lángolnak fel háborús konfliktusok, a világ ismét válaszút előtt áll – egy újabb világháború már az emberiség pusztulását eredményezheti. Ellobbanhat maga az élet a levegő, a vizek, a szárazföld, a növényzet alkotta bolygón. A remény azonban ott él most is a szívünkben – azt kell erősíteni minden gondolatunkkal és jócselekedetünkkel. A remény nem más, mint a Teremtő örök jóságába vetett hit, amely az ember számára a legnagyobb tudás. S akkor beköszönthet a béke, amikor „nesztelen özönlik el az eget a hópihék, a világ leggyönyörűbb bombázói, és fehéret virágzik alattuk a föld.”
Batta György, Felvidék.ma
