Szomszédolás, avagy mozaikcserepek a szlovák-magyar együttélés tablójához című négy részes sorozatunk negyedik részét tesszük közzé.
Szlovákokkal beszélgetve gyakran elhangzik, hogy felmenőik között magyarok, németek és más nációbeli elődök voltak. Sokan arról is szólnak, hogy a nagyszülők (néha a szülők) még beszéltek magyarul, de ők már nem tudnak. Ezt általában sajnálattal mondják, néha pedig irigykedve is azért, mert mi – itteni magyarok – beszéljük a nyelvüket. Oláhdubován is hasonló megnyilvánulásokkal találkoztam, és engem, a gömöri magyart, olyan érdeklődéssel fogadtak, mintha távoli bolygóról érkeztem volna. Kitüntető szívélyességgel köszöntöttek, valamivel szerettek volna kedvembe járni. Marián egyik szomszédja beszaladt a házba, hogy egy savanyúságként berakott gombával kedveskedjék. De hasonló volt a helyzet szülőfalumban is, Szilicén, ahol szétrebbent a hír, hogy szlovák vendégeim vannak. Számukra meglepetésként hatott, hogy akivel szóba álltak, megértették velük szlovákul magukat. A szomszéd asszony pedig igyekezett, hogy a frissen fejt tejet és a frissen fonnyasztott túrót elutazásunkig elkészítse.
Szilice és Oláhdubová sokban hasonlatos egymásra. Szülőfalum 550 méter, Oláhdubová 650 méter tengerszint feletti magasságban van, és a két falu lakosainak az életében fontos szerepet játszott az állattenyésztés. Eredetileg mindkét községnek ezer körüli volt a lakosainak a száma, mostanra Oláhdubováé 750-re, Sziliceé 550-re csökkent. Míg Oláhdubová úgymond félúton van Rózsahegy és Alsókubin között, addig Szilice amolyan zsákfalu. Ez meglátszik az autóbuszjáratokon is, mert Szilicére naponta alig van néhány járat (szombaton egy sem!), addig Oláhdubovára egy órán belül több is. S még valami, ami Szilice hátrányára van: a munkanélküliség. Többszöröse a liptói községének! Egyben viszont hasonlatosak: a valamikori állattenyésztők leszármazottai nem tartanak háziállatokat; Oláhdubová tágas kertjeiben, selymes rétjein, legelőin nem láttam egy tehenet, sem egy juhot, de még egy kecskét sem! Szilicén még elvétve látni belőlük néhányat, de maholnap az ottani udvarokból is teljesen eltűnnek.
Még nem említettem Jardát, aki amolyan kakukkfióka a csapatban. Ő cseh, és egyben a kis csapat krónikása, aki hűségesen készítette a fotókat Liptóban és Gömörben egyaránt. Azzal a javaslattal állt elő: jó lenne a két látogatást összefoglalni amolyan kis dokumentumban, fényképekkel kiegészítve, hogy emlékként megmutathassuk a családtagoknak, ismerősöknek, igazolva azt, hogy egymás jobb megismerése mennyi kedves és szeretetteljes emberi pillanatot eredményez, illetve, biztatva másokat is arra, hogy igyekezzünk jobban megismerni egymást: egymás gondolkodását, kultúráját, hagyományait és – szülőföldjét. Mert a megismerés: megértés; a megértés: beleélés (empátia); a beleélés: kézfogás; a kézfogás: ölelés; az ölelés: szeretet. És az mindnyájunkat egyformán gazdagabbá tesz. A zsarnokságot és gyűlöletet hozó XX. század után végre jó lenne közös igyekezettel nyugalomba hozni a múltban kibillent szívélyes együttélés ingáját tájainkon is. Ebben az építkezésben mindenkinek pedig jut feladat (Valahol hallottam egyszer: Egy kisebbségi magyar legyen nemzetének diplomatája!), de az értelmiség szerepe pótolhatatlan – mindkét oldalon.
A állhatatos és bölcs értelmiségi véleményformálás azért is fontos, mert – s erről naponta győződünk meg -, hogy a szlovákok többsége keveset tud az itteni magyar kisebbségről, esetleg csak annyit, amit az iskolai kútmérgező történelemoktatás keretében kapott, vagy a politikai percemberek tudatosan meghamisított és érzelmi körítéssel tálalt zagyvaságaiból. Ezeknek gátat szabni nem könnyű, de nem is reménytelen feladat.
Egy dolog bizonyosan elvitathatatlan: a magyar-szlovák, szlovák-magyar szomszédolás folytatása és megsokszorozása egyike a legbiztosabb egymáshoz vezető útnak.
Kassa, 2012. november 20.
Máté László
Felvidék.ma
