Minden évben legalább egyszer elmegyek Stószra. Általában a Fábry Napokon, vagy távolról érkező ismerőseimmel, akik még nem jártak a Felső Bódva vidékén. Évek óta van olyan késztetésem, hogy egyszer úgy zarándokolok el Stószra, hogy megkövetem Fábry Zoltánt: magam és a közösségünk nevében.
A múlt évben szerettem volna ezt megvalósítani, születésének 115. évfordulóján (augusztus 10.), de minden igyekezetem ellenére elmaradt, mint ahogy elmaradt a megemlékezés is erről az évfordulóról. Ezt az évet már semmiképpen sem szeretném elereszteni teljesítetlen fogadalommal, ezért a feleségemmel november 28-án kimentünk Stószra. Kizarándokoltunk, és egy napfényes, fagytól szikrázó novemberi napon a stószi temetőben megkövettem, megkövettük Fábry Zoltánt. Stószon még velünk tartott dr. Juhász György, a stószi fürdő valamikori főorvosa, az író háziorvosa, bennfentese, bizalmasa, és Schreiber Alica, Fábry Zoltán számára: Csacsi.
Miért tartottam szükségesnek megkövetni őt? Azért, mert Fábry Zoltán végrendeletében általános örökösévé a Csemadokot s rajta keresztül az itteni magyar közösséget nevezte meg. Tehát engem is, téged is, és mindnyájunkat.
Utolsó akaratának a végrehajtójától, dr. Nagyidai Ernő (1907 – 1990) ügyvédtől tudom, milyen gondosan készítette el végrendeletét, míg megszületett a halála előtti végleges szöveg, a mellékletekkel együtt. Mindent számba vett, a szellemi hagyaték mellett az akkori időkben talán nevetségesnek tűnő családi örökségként 
ráhagyott kicsiny parcellákat a telekkönyvben: teljes ingó és ingatlan vagyonát. Utolsó változata 1970. január 20-án íródott, ugyanabban az évben, május 31-én meghalt.
Azóta több mint négy évtized telt el. A bibliai hogyan gazdálkodtál a rád bízott talentumokkal? – nekünk is ideje megkérdezni: Hogyan gazdálkodtunk a ránk hagyott Fábry-örökséggel? Nincs szándékomban számba venni mindent, csak inkább amolyan rövid leltárt tartani.
Már a halálát követő évben sikerült megszervezni a Fábry Napokat.
Kezdetben regionális szinten, a nyolcvanas évektől országos szinten. A rendezvény alapvető küldetését valahogy így fogalmaztuk meg: szólni Fábry Zoltánról, önmagunkról és a bennünket körülvevő világról. Az idén a 44. évfolyamát megért rendezvény sok érdekes gondolattal, kezdeményezéssel bővítette kisebbségi glóbuszunkat s talán a nyolcvanas és a kilencvenes években szólította meg értelmiségünk legszélesebb köreit: tanárokat, diákokat, irodalmárokat, újságírókat, színészeket, Fábry Zoltán olvasóit és tisztelőit.
1975-ben elkészült a Fábry Zoltán Emlékház.
Elsődleges küldetése az író végakarata szerint megfogalmazott zarándokhely megteremtése, illetve amolyan műhely kialakítása, amely a Fábry életmű és közösségi dolgaink fókusza lesz. A gondnoki teendőket a Schreiber-család (a felejthetetlen Ida néni) töltötte be, sikerült egy könyvtárost is alkalmazni és elvégezni a könyvtár katalogizálását. Látogatók is voltak, néha autóbusznyi iskolások, Csemadok-csoportok , érdeklődők tőlünk és „odaátról”egyaránt. Az elmúlt években kevesebb lett a látogatók száma, de tornyosulnak a gondok az Emlékház fenntartása körül. Történtek próbálkozások ennek megoldására, de közel két évtizede sem itteni, sem anyaországi megoldás nem született. Egyedül a Kassai Önkormányzati Kerület támogatásával sikerült elvégezni bizonyos állagmegőrző munkálatokat, többek között a villanyfűtés felváltását gázfűtésre.
Megjelent Fábry Zoltán bibliográfiája és a nyolcvanas években elindult Összegyűjtött írásainak a fokozatos közzététele. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak a Madách Könyv- és Lapkiadónak (később: Madách-Posonium Kft.), és Fónod Zoltánnak, a kötetek összeállítójának. Igaz, a tizenegyedik és a tizenkettedik kötet nehezen született meg. Az utóbbi megvárta a 21. századot (2001).
A nyolcvanas évek végén került először átadásra a Fábry Zoltán Díj.
Az elmúlt negyedszázadban komoly elismerést jelentett közösségünk ismert és elismert személyiségeinek, akik közül most nem szeretnék senkit sem külön kiemelni. Miközben a Csemadok Országos Elnöksége új díjakat alapít, az utóbbi öt esztendőben a Fábry-díjat nem adta ki: mellőzi, elhallgatja?!
Mindezek kapcsán Pomogáts Béla adomája (anekdota?) jut eszembe: Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc centenáriumi ünnepségén az Operaházban Rákosi Mátyás felkereste páholyukban Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát. Arról kezdett beszélni, hogy a magyar himnusz régi, elavult, ideje volna egy új himnusz megírásának. Kodály Zoltán erre szárazon ezt válaszolta: Nem szükséges. A régi bevált!
Fábry Zoltánt többször érték méltatlan és alantas támadások, de a nárcizmus és exhibicionizmus jegyében fogant pamfletek inkább vetettek árnyékot szerzőikre, mint Fábry Zoltánra. Akárcsak a Csemadok valamikori első embere esetében, aki a hetvenes években hóbortos hipochondernek nevezte őt. Számunkra mérvadó Németh László minősítése, aki Észak Oszlopának, vagy Illyés Gyula, aki oltárőrzőnek, és a tisztesség bajnokának tartotta.
Fábry Zoltán nem volt tévedhetetlen. Megjárt két világháborút; az elsőben a fronton szerzett betegségét az élete végéig viselte; a másodikban naponta volt életveszélyben, kétszer megjárta az illavai börtönt. Tévedéseit maga korrigálta, megkövette azokat, akiket megbántott (Móricz Zs., Esterházy J., Mécs L.). Mindig készen állt az önreflexióra, mert élete és írásai elválaszthatatlanok; az élet sokszor a mű fölé nőtt: a tisztesség imperatívusza lett. Az ilyenfajta hozzáállás mintha hiányozna közösségi életünkből, többek között a kisebbségi politizálásból.
Például a 15. évforduló ünneplésén nemcsak hozsannázni kellett, és kitüntetéseket osztogatni, hanem mély önvizsgálatot tartani, és szólni arról is, hogy a velőkig ható két évtizedes példátlan megfogyatkozásunkban jelentősen ott van a kisebbségi politizálás; a kufárkodásról az autonómiával és a Beneš-dekrétumokkal; az elfogadhatatlan területi elosztásról, amit nem követett a bársonyszékek azonnali elhagyása, vagy éppen az elnökválasztásról. Mert napnál világosabb: a kisebbségi magyar politizálás böszmesége hozta nyakunkra tíz (!) évre a jelenlegi minősítésre is alkalmatlan köztársasági elnököt. És nem kellene mindenütt beszélni az egyre elmélyülő gazdasági és szociális lecsúszásunkról?
Az önvizsgálat mellett talán egy-két pardonnak is itt volt az ideje. Nem lett volna romboló hatása, mert Fábry Zoltántól tudjuk, hogy az őszinte szó megtisztulást jelent: inkább erősít, mint gyengít!
2000-ben a rozsnyói magyar alapiskola felvette Fábry Zoltán nevét.
Valahol olvastam, hogy a nagykaposi gimnázium is Fábry Zoltán nevét viseli. Tudomásom szerint a gimnázium Nagykaposon a Fábry Zoltán utcában van. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy örömmel vennénk, ha ez a magyar-szlovák tagozatos gimnázium is felvenné a stószi író nevét. Persze, ez rajtuk múlik!…)
2005-ben Fábry Zoltán köztéri szobrot kapott Szepsiben. 2007-ben pedig az író születésének 110. évfordulója alkalmából jelentős megemlékezésre került sor Stószon, amelyen részt vett a Magyar Köztársaság Országházának elnöke és Kassai Önkormányzati Kerület elnöke, aki többek között azt is kijelentette, hogy Fábry Zoltán öröksége és a stószi Fábry Zoltán Emlékház közös kulturális hagyományaink része, amelyre magyarok, szlovákok egyaránt büszkék lehetnek.
A kerek évforduló alkalmából megjelent egy fontos publikáció: Fábry Zoltán: Az őrhely megszólal 1945 – 1948.(Kalligram, 2007) Összeállította és szerkesztette Tóth László. 2010-ben pedig Gál Sándor szubjektív vallomása: A Fábry-galaxis.
Fábry Zoltán kezdettől figyelmeztetett az asszimiláció (erőszakos, fondorlatos) veszélyeire. Emlékeztetett, tiltakozott, de önmagunk állhatatosságát is számon kérte.
Nem tudom, most mit szólna azokra a hegyomlásnyi veszteségekhez, amelyeket az utolsó húsz évben az asszimiláció vágott sorainkban? Tudom, mennyire emésztené betegségektől meggyötört testét-lelkét, de azt is tudom, hogy ilyen önveszejtő időkben is volna atyai intelme és lelkeket erősítő üzenete.
Feladat volna sok, miközben egyre kevesebben vagyunk. Ezért (is) szükséges tisztázni hozzáállásunkat Fábry Zoltánhoz és a Fábry-örökséghez.
A végrendeletben ez is szerepel: …a hagyaték terhet ró az örökösre… Mondhatnám inkább: felelősséget. Felelősséget olyan formában, hogy újra kiadjuk és közkinccsé tegyük írásait, különösen: A vádlott megszólal-t, az Üresjárat 1945 – 1948-at, és más írásait. Hiányzik egy szlovák aktuális kiadvány is munkáiból, és végre a stószi Fábry Zoltán Emlékház működtetését is hosszabb távon rendezni kell. Ebben továbbra is a legkézenfekvőbb partner a Kassai Önkormányzati Kerület, de keresni kell a lehetőségeket a határon átnyúló kapcsolatok keretében, és napirenden tartani azt az elvárásunkat is, hogy „odaát” is végre méltányosan kezeljék legészakibb magyar kulturális jelenlétünk megőrzését.
A Fábry Zoltán Díj statútumán módosíthat, változtathat az alapító (Csemadok), de elhagyni, megszüntetni – felelőtlenség! A Fábry Napokat pedig az igényesség és a minőség jegyében kell tovább folytatni. Legyen természetes követelmény, hogy az érdeklődők időben (Csemadok honlap) értesüljenek dátumáról, programjáról, és ne kerüljön többet arra sor, hogy a Kazinczy- és a Fábry Napok „összecsússzanak”, mint az idén. Valamikor hagyomány volt, hogy az előbbire tavasszal, az utóbbira ősszel került sor.
Azóta már van Magyar Nyelv Napja is (nov. 13.), ami némileg módosít/hat/ja az idáig íratlan szabályokat, de ebben is egy modus vivendi kialakítása nem jelenthet problémát.
Fábry Zoltán kisebbségi közösségünket – szlovenszkói magyarokat – a vox humana – (emberiesség hangja) népeként aposztrofálta. Az utóbbi időkben azonban inkább jellemző ránk a megosztottság, az egymásnak feszülés, a tömeges önfeladás.
Gondjainkra, bajainkra nincsenek univerzális és gyors változást eredményező receptek. Kapaszkodóként sokat segíthetnek gondolatai, üzenetei, amelyek mögött aranyfedezet van: tisztasága és tisztessége. Ez a stószi mérték örökségének generációkon átívelő időtálló része.
Mindenkinek ajánlok egy stószi zarándokutat. Az ottani klimatikus levegő és Fábry Zoltán szelleme gyógyít és erősít!
Máté László, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”42855,42677,36065,30490,31088,25726,25959,19082,10236″}
