A székelyföldi Nagy Meneteléssel egyidőben a Felvidéken több szimpátiatüntetést is szerveztek a székelyek iránti szolidaritás kifejezéseként, voltak azonban olyanok is, akiknek “kötelességük” volt, hogy leküzdve a nagy távolságot, személyesen is ott legyenek a Berecket Kökössel összekötő menetoszlopban. Papp Sándor írása.
Bevezetés
…indulhatunk? Most már igen, minden a kocsiban: ajándékok, zászlók, a Pro Kalondiensis táblája, amelyen ott az egykori Kalonday család nemesi címere. Indulás Siklódra (www.davidvara.ro) a testvértelepülésünk székelyeihez, mert kötelességünk van. Nem azért, mert nem lesznek elegen a vasárnapi menetelésen a siklódiak, hanem azért, mert akit testvérül fogadnak a székelyek, azt a legnagyobb komolysággal teszik. Attól a pillanattól kezdve egy olyan bensőséges és őszinte viszony alakul ki ember és ember között, mint sokszor az „eredeti” családokban sem… Jópár kalondai palóc és siklódi székely között ez a testvéri kapcsolat amolyan „lelki akkumulátorlént” működik, mert egymást erősítjük hitünkben, magyarságunkban, és ezért tartottuk tehát kötelességünknek, hogy ott legyünk a Székelyek Nagy Menetelésén.
Tárgyalás
Több mint tízórás autózás után, estére megérkezünk Balázs Dávid családjához Siklódra. A két pici gyermekük és a nagylányuk az udvarra szalad elénk, amikor befordulunk kocsinkkal a meredek úton a ház elé (Siklódról majd egy következő beszámolóban értekezek, ajánlom mindenkinek ezt a világtól elzárt falucskát, amelyet még nem „falt fel” a klasszikus, kommersz tömegturizmus). Bár a mai skypos, facebookos világban másodpercek alatt kapcsolhatjuk és láthatjuk egymást a laptopjaink képernyőin akár minden nap is, a valódi kézfogás és ölelés bizsergető érzését azért nem pótolhatja semmilyen ördögi technika. Bónis Ferencék a szomszédból is ott teremnek az udvaron, és máris koccintunk a találkozásra. Tímea, Dávid felesége már tálalja is a fenséges töltöttkáposztát (kialakulóban van egy „ádáz harc” a hölgyek között a kalondai és a siklódi töltöttkáposzta dolgában, de ennek mindenki csak a jó oldalát élvezi, azaz a finomabbnál finomabb ízeket, egyszer az Ipoly mentén, egyszer a Siklód-kő alatt…), aztán irány a ház tornáca: a, – szinte nyári estében – folytatjuk a beszélgetést, s közben a csillagokat nézve bíztatjuk egymást, jó időt jósolnak vasárnapra is, úgy is lesz, mert a Jóisten is úgy akarja…
Másnap reggel Edit szomszédasszony hófehér abroszt terít az asztalra az udvarukon, pillanatok alatt siklódi terüljasztalkámmá varázsolja azt a fehérnép, hogy közösen reggelizhessünk a verőfényes napsütésben. Beköszönnek az új szomszédék is, akik éppen a megörökölt telkükön készülnek munkálkodni, de befut Hegyi Mihály is, a falu kocsmárosa, aki frissen fejt tejet, húst és pálinkát hoz Dávidnak: „örvend” és köszöni, hogy Misi fia is eljutott a nyáron a Felvidékre a siklódi fiatalok küldöttségével. Koccintunk a találkozásra, és annyi mondanivalónk van egymásnak, hogy szinte el is feledkezünk a reggeliről. A feleségek már emelt hangon hívnak az asztalhoz, és hát székely nyakasság ide, palóc makacsság oda, csak az asszonyoké az utolsó szó mindenhol… Aztán irány a falu fölé magasodó Siklód-kő, amely gyönyörű kilátással kényeztet el a verőfényes napsütésben. A félnapos túránk alatt van idő megvitatni a család és a közösségünk ügyes-bajos dolgait, terveket szőni arról, hogy civilként, lokálpatriótaként hogyan tudnánk felemelni a településeinket, s hogy a testvértelepülési státusz ne csak a közös ünneplésekben merüljön ki, hanem a közös tevékenységben, fejlesztési programokban a szülőföldünkért, magyarságunkért. A táj csendjét egyre sűrűbben töri meg Dávid mobiljának a csörgése. Nem hagyhatta otthon azt, mert a holnapi nap szervezése az ő feladata is… a környező falvakból és Székelykeresztúrról szervezetten, buszokkal indulunk majd a Székelyek Nagy Menetelésére. Különös bizsergés lesz úrrá rajtam, hallva a lázas telefonálgatást, intézkedést… lassan 20 év telik el a Komáromi Nagygyűlés óta, de azt a napot, mi, felvidéki igaz magyar emberek nem felejthetjük… és azt sem, hogy hogyan szabotálták el annak vívmányait ánagylászlók és más otompotomok! Mi, otthon azóta a csúcsról a mélybe zuhantunk és az akkori magasztos eszméink úgy zuhantak a felvidéki magyar ugarra, hogy ott ezer, apró darabra törve hevernek a porban, és csak itt-ott csillan meg belőle egy-egy darabka, valamelyik közösségi eseményünkön elhangzó igazságmondatainkban, szinte a remény legkisebb jele nélkül, hogy mi, felvidékiek újra össze tudunk állni egy Nagy Csapattá.
Az erdélyi magyarság is megjárta a maga rögös útját, de most szinte tapintható a közösségükben az a pozitív töltésű feszültség, amely az a bizonyos „most vagy soha” érzés. Most nincs széthúzás, nincs kicsinyes pártérdek, most EGY KÖZÖS ÜGY VAN! Mindenki azt kívánja, hogy a vasárnapi közös tüntetés, ne csupán az erdélyi magyar pártok és civil mozgalmak régen várt együttműködésének a kicsúcsosodása legyen, hanem az újrakezdés napja, a közös munka kezdete. Egyetértően bólogatok, amikor ezeket a lelkes és őszinte kívánalmaikat hallgatom, és csak remélni tudom, hogy nem látják bennem azt a szomorúságot, ami az otthoni viszonyaink miatt ül ki az arcomra…
Vasárnap reggel katonás ébredés. Csak a gyerekek reggeliznek, nekünk elég egy gyors kávé. Andreám segít Anitának, a család nagylányának, a mérhetetlen mennyiségű szendvics elkészítésében, amelynek stratégiai szerepe lesz aznap, ugyanis éhes emberekkel nem lehet forradalmi tetteket lebonyolítani! Ahogyan ereszkedünk le kocsival Keresztúrra a pirkadatban, a falvakban már gyülekeznek az emberek a templomok mellett, a buszmegállókban. Túlnyomó részük ünnepi népviseletben, székely és magyar zászlókkal, táblákkal, rajtuk a települések neveivel – várják a buszokat. A házigazdáink kisgyermekei is talpig székely viseletben, kicsit még álmosak, de lelkesen integetnek minden „útszélinek”, én pedig abban reménykedem titokban, hogy a majd 200 km-es, „komáromi távolságon” nem fognak 25 helyen rendőrük ellenőrizni bennünket, mint volt szerencsénk azt megélni 20 éve otthon!
Időben elindulunk a buszunkkal a városból. Rend és szervezettség mindenhol, a busz tele van, a csoportvezetőnk csendben jelzi, hogy ezen a héten ötször érdeklődtek nála a rendőrök az utazással kapcsolatban: utaslista, úticél, miért, minek, stb. A város végén ott az első rendőrjárőr. Nem állít meg, de látjuk, hogy figyel, felír, telefonál. Kimondatlanul is ott motoszkálnak mindenki fejében a sötét gondolatok… Gyors mobilkapcsolat a többi busszal: “…ott vigyázzatok! …nem állítottak meg? …a személyi igazolványokat mindenki nézze meg, nehogy amiatt leszállítsanak bárkit is!”
Egyre szebben ragyog a nap, az út mellett tehéncsordák legelésznek békésen, a falvak házain székely zászlók bólogatnak felénk. Ahogyan közeledünk a kijelölt helyünkre, Maksa településre, egyre oldottabb a hangulat. Amikor elterjed a hír a buszunkban, hogy a vonattal készülők mozdonya „lerobbant”, de ennek köszönhetően „hirtelen felindulásból” még többen jönnek majd el, akkor már mindenki tudja, érzi, hogy ma nem állhat a székelyek útjába semmi!
Megérkeztünk Maksára, hatalmas a tömeg a református templom kertjében és a környező utcákon. Közben kiderül, hogy a magunkkal hozott Kalonday család címerét ábrázoló tábla azért is „praktikus”, mert a többezer székely és magyar zászló között, amolyan „tájékozódási pont”, aköré is, meg persze a Siklód felirat alá is gyülekezik a csoportunk az istentisztelet alatt, hogy közösen indulhassunk majd a menetben. Tőkés Lászlót hallgatjuk, majd Toró T. Tibor üdvözli a világ minden tájáról érkező magyarokat, és azt hangsúlyozza, hogy a mai nap üzenetének Bukarestig kell elérnie. Őket követi a Siklódi Férfikórus és a fiatalok zenekara ünnepi műsora. Zeng a kórus a templomkertben, az érces siklódi férfihangok olyan erővel törnek az ég felé, hogy az utolsó, megbarnult gesztenyefaleveleket is „leparancsolják” a téli álomra készülő ágakról. A Székely Indulót már együtt énekli a kórussal a tömeg, zúg a taps, lobognak a zászlók… egymásra nézünk a párommal, kézszorítás, gombóc a torokban, és az a bizonyos határkő jut eszembe az Ipoly partján otthon, amely mellett séta közben mindig megállunk és nézzük a „kőbe vésett” dátumot: 1920.VI.4. Hon utáni vágyunk van…
Rövid eligazítás után elindul a tömeg, hogy része legyen mindenki a Székelyek Nagy Menetelésének. „Éljen Felvidék” kiáltják sokan felénk, és hirtelenjében nem is tudjuk, hogyan viszonozzuk azt a rengeteg szeretetet, hogyan raktározzuk el önmagunkban, hogy itthon átadhassuk Önöknek, Nektek, mindazoknak akik értik és átérzik ennek a szubjektív élménybeszámolónak az üzenetét… mert ahogyan a híradásokban is mondta a százhúszezres tömegből az egyik résztvevő: „aki ezt tudja, az átérzi, aki meg nem, annak hiába mondjuk el”.
Olyan nagy a tömeg Maksán az élőlánc mindkét irányában, hogy azon tréfálkozunk, ha tényleg egyes sorba kellene állnunk, akkor valóban Bukarestben találná magát az élőlánc utolsó láncszeme! Közben sokszáz kocsi halad el a menet mellett integető, zászlókat lobogtató emberekkel. Motorosok dübörögnek, kerékpárosok integetnek, akik szintén részesei a tüntető tömegnek. A forgalom a közúton nem áll meg, kamionok haladnak óvatosan a sűrű sorok mellett, közben persze rendőrkocsikból folyamatosan filmezik a tömeget… A legelgondolkodtatóbb jelenet a nap folyamán számomra az a pár másodperc, amikoris egy melletünk elhaladó bukaresti rendszámú kocsiban, az idős román bácsi az anyósülésen ülve, riadtan mered a végeláthatatlan élőláncra és megállás nélkül, kétségbeesetten veti magára a kereszteket! Sokat mondó jelenet…
Összeérünk a szomszéd Eresztvényről indulókkal, a férfikórusunk pedig rázendít a Székely Himnuszra, amely mint a vér az erekben végigáramlik a tömegen Dálnok irányába, majd egyre tovább. Leírhatatlan az a méltóságteljes, de egyben vidám és felszabadult hangulat, amely jellemzi az eseményt.
A szervezők folyamatos kapcsolatban vannak egymással és a tömeggel. Amikor jelzik, hogy megtörtént az összekapcsolódás és Izsák Balázs „világgá kürtölte” a Székelyek Nagy Menetelésének kiáltványát kitör a vastaps és zúg az „Autonómiát! Autonómiát!”.
Befejezés
Lassan visszaindulunk a buszokhoz, útközben szóba elegyedünk magyarországi polgármesterekkel, és új ismerősökre, barátokra is szert teszünk a Korond melletti Kalonda-tetőről is! „Majd a facebookon keressük egymást!” mondjuk búcsúzáskor, és azon mosolygunk még egyet, hogy mégiscsak jó dolog ez az ezerszer átkozott időrabló „emberháló”…
Még egy baráti kézfogás és koccintás Tőkés Lászlóval a buszoknál („ …hát igen, az a bizonyos Komáromi Nagygyűlés anno…” – mondja, és kéri, hogy adjuk át üdvözletét a felvidékieknek). Lassan indulnunk kellene, amikoris meglátok egy Felvidék feliratú magyar zászlót lengetőket távolodni az úton… utánuk iramodok, hiszen üdvözölnöm kell őket, bárkik is azok, hiszen földijeink. Mire oda érnék éppen megfordulnak: Fehér Pista és Retkes Jancsi! Egymás nyakába borulunk, szinte gyermeki az örömünk! Itt vagyunk hát mi Székelyföld szívében, akik nem vagyunk sem divatzarándokok, sem trollkodó bloghuszárok, csak amolyan minden lében kanál fenegyerekek, akik vénülő fejjel is tiszta szívvel hisznek a csodában, hogy hazavihetünk ebből az őserőből a mi közösségünknek is egy csipetnyit, abban a reményben, hogy újra lehet kezdeni „Komáromot”! Azonnal visszaparancsolom őket a siklódiakhoz, meg kell ismerniük egymást! Pista lehúzza az ujjáról azt a bizonyos komáromi Trianon-gyűrűt és Dávidnak ajándékozza nagy szeretettel. Ezt hívják EU-bikkfanyelven „hálózatépítésnek” ugye…? Kívánhattunk volna-e szebb befejezését a napnak? Indulunk hát vissza, „haza”.
Hétfőn reggel aztán könnyes búcsút veszünk vendéglátóinktól, azzal a megállapítással, hogy megint kevés volt az a pár nap együttlét, hiszen még annyi kibeszéletlen, megbeszéletlen dolog maradt bennünk! A városvégi benzinkútra még befordulunk feltölteni a kocsi tartályát. A ismeretlen ismerős kútkezelő mosolyogva fogad és kérdi, hogy kipihentük-e a tegnapi napot… merthogy tegnap a buszunkban ő volt az egyik utas, a benzinkutas! Még egy utolsó kézszorítás és kölcsönös jókívánság majd indulás Kalondára… félúton megelőzünk egy vágsellyei rendszámú buszt, villantunk egymásnak, mert egy villantásból is megértettük egymást…”igen, mi is!…”, aztán beleszaladunk a kocsinkkal egy rutin közúti ellenőrzésbe. A román rendőr látva a szlovák útiokmányainkat angolul szól hozzánk, majd elolvasva a neveinket felém fordul: „Madzsar tud?” mondom: „Tud!” Erre ő: „Jo utad kivanyok!” és mosolyogva int, hogy mehetünk. Hazaenged bennünket itthonról, ahol ő most otthon van vagy idegen? …ezt most túl hosszadalmas lenne fejtegetni, de egy biztos: a román rendőr székelyföldi szolgálata során +20%-os, úgynevezett veszélyességi pótlékot kap a fizetéséhez, tehát a román államhatalomnak Székelyföld egy veszélyes hely!
Aki nem hiszi, járjon utána…
Köszönjük a siklódiaknak, hogy ott lehettünk, ahol a történelem íródott.
Isten áldja házigazdáinkat, Balázs Dávidot, Tímeát és a gyermekeiket!
Isten áldja Siklódot és egész Erdélyt!
Papp Sándor, a Pro Kalondiensis Polgári Társulás elnöke/ Felvidék.ma
További fényképek a Képgalériánkban ITT>>>.
{iarelatednews articleid=”42347,42319,42288,42252,42226″}
