Dunajszky Géza a második világégést követő felvidéki tömeggyilkosságokat nemrégiben megjelent Arcok és sorsok című kötetében is érinti. Eddigi kutatásainak eredményeit egy összefoglaló írásban teszi közzé, amely minden bizonnyal hozzájárul az évtizedekig titkolt események jobb megismeréséhez. Az összefoglaló terjedelmére való tekintettel portálunk négy részben teszi közzé azt. Az alábbiakban az utolsó részt olvashatják.
A kor tragikus eseményeit kutató történészek és publicisták gyakran teszik fel a kérdést, hogy közvetlen a 2. világháború befejezése után miért voltak olyanok, akik még mindig gyilkoltak? Mi volt a tettük indítéka? Talán a háborúban megtapasztalt öldöklés élvezete vagy esetleg a bosszú, a szemet szemért, fogat fogért elv szentnek hitt érvényesítése vezérelte őket? Ennyi év után, lehet-e a gyilkosok lelkébe látni, és megfejteni tetteik mozgatórugóit? Elég-e csupán arra hivatkozni: háború volt, és elszabadultak az indulatok, fékezhetetlenné váltak az emberi ösztönök, hajtotta őket a gyilkolási vágy? Elfogadható-e az olyan érvelés, talán gyermekkori sérelmek okozták a gyilkosok ferde hajlamát, a késztetést, hogy öljön, talán a vélt traumák okozták, hogy kibújt belőlük az állat.
Az összefoglalónkban említett négy tömeggyilkos tetteire nincs magyarázat. A történészek sem ismerik a választ, bár Miroslav Čaplovič megenged egy rövid kis eszmefuttatást ezzel kapcsolatban arról, hogy Smetana gyilkos ösztöneit „talán valamiféle tragédia hozta felszínre, amely a családjában történt a háború alatt”. Ez az érvelés azonban elfogadhatatlan, hamis és erkölcsileg nagyon ártalmas próbálkozás. Nemzetként és emberként is szembe kell tudni nézni a más nemzet tagjai ellen faji vagy nemzetiségi alapon elkövetett gyilkosságokkal. Itt nincs az öldöklésre mentség, nem lehet alibit kreálni az elkövető(k) felmentésére. Barbár módon elkövetett gyilkosságokról van szó, ami megengedhetetlen. Nemcsak erkölcsi szempontok miatt, hanem a vétség nemzetközi jogot sértő súlya, a bírósági ítélet hiánya, a tömeggyilkosságok kvázi állami érdekben történt takargatása miatt is. Senki sem kaphat közülük felmentést a bűneiért még a sajátjaitól sem! Sem Smetana, sem Pazúr, sem Kosmel, sem pedig Jančo holtában sem kaphat feloldozást vétkük súlya alól másoktól. Sem az állam, amely ezeknek a bűnöknek a feltárását évtizedekig megakadályozta és takargatta. Ellenkező esetben az ilyen nemzetnek nincs joga arra, hogy az ellene elkövetett hasonló bűntetteket másoknak felrója!
Én az elkövetett bűnök okait azonban egészen másban látom. Az első okot úgy hívják, hogy Eduard Beneš. A második okot gyűjtőnéven úgy nevezhetnénk: beneši dekrétumok. A harmadik ok Eduard Beneš politikai telhetetlensége, a negyedik pedig Beneš igazságérzetének a hiánya. Ez a négy ok elegendő ahhoz, hogy világosan lássuk a háború utáni csehszlovák belpolitika hamisságát, a bűnök miértjét, amelyek az összefoglalómban felsorolt tömegmészárlásokhoz vezettek.
Fogadjuk el Eduard Beneš ama igazságát, amelyet gyakran hangoztatott beszédeiben, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása igazságos volt, mert az ország területén élő nem osztrák és magyar nemzeti közösségek (szerb, horvát, ruszin, román, szlovák, cseh stb.) nem kaptak lehetőséget saját sorsuk kollektív szabadságérzésének megéléséhez. Magyarán, nemzetként nem volt önrendelkezési joguk. Ezen alapigazság okán az I. Csehszlovák Köztársaságnak sem volt létjogosultsága, mert a területén élő nem cseh nemzetiségű (német, szlovák, magyar, ruszin, ukrán, lengyel stb.) közösségek sem kaptak lehetőséget saját kollektív szabadságérzetük megéléséhez. Magyarán, nemzetként nem volt önrendelkezési jogunk, ekkor még a szlovákoknak sem. Ebből eredően, nem a jogokat követelő németek, szlovákok és magyarok voltak azok, akik szétverték az I. Csehszlovák Köztársaságot, hanem a Beneš-féle cseh nacionalista politika. Akit vagy akiket ezért „kollektíven” el kellett volna ítélni és börtönbe zárni, azok nem a németek és a magyarok voltak, hanem személyesen Beneš és kormányának tagjai, beleértve J. G. Masarykot, a köztársaság elnökét is. A másik három ok már ennek a ténynek az egyenes és logikus következménye volt:
1) Eduard Benešnek nem a németek és magyarok kollektív bűnösségének rögzítésére kellett volna kiadnia dekrétumokat, hanem saját személye és kormánya perbefoghatóságára, mert őket terheli az I. Csehszlovák Köztársaság felbomlásának felelőssége, ők voltak képtelenek biztosítani az országban a Trianoni Szerződésben foglalt egyenlő bánásmód elvét, és 1920 után elszabotálták az autonómia megadását az országban élő más nemzeteknek és nemzetrészeknek.
2) Eduard Beneš további bűne a telhetetlensége, mert a Monarchiából a nagy Csehország létrehozásához Trianonban olyan részeket követelt nemzetének, ahol nem élt számottevő vagy semmilyen cseh vagy szlovák közösség. Beneš tehát a nagyhatalmaknak is hazudott. Nem véletlen, hogy sem az Amerikai Egyesült Államok, sem az akkori Szovjetunió nem ratifikálta a Trianoni Szerződést.
3) Eduard Beneš igazságérzete a felsorolt okokat figyelmen kívül hagyta, helyette másokat hibáztatott és áldozott fel saját tévedéseinek elfedésére. Európa szégyene, hogy személye nem a Nürnbergi Bíróság előtt, hanem a második Csehszlovák Köztársaság élén állt évekig. De az európai értékrend háború utáni csődje sem menti fel őt a történelmi igazságszolgáltatás, a tévedései és bűnei alól. Számomra méltatlan és felháborító, hogy egy olyan embernek, aki a németek és a magyarok „országból való eltüntetésére” szólította fel a katonáit, valaki szobrot állít Prágában. Cinizmus, tiszteletlenség és arrogancia a Beneš-dekrétumok ártatlan áldozataival, a szülőföldjéről elűzött több millió, és az e közben legyilkolt több százezer emberrel szemben is. A cseh nemzet súlyos, számunkra nehezen megbocsátható erkölcsi értékvesztésének bizonyítéka, hogy ez megtörténhetett.
Legyen ez tanulság Szlovákia volt kormányai és a jelenlegi számára is! A mostani áldatlan helyzetünkért a felelősség Robert Ficót és kormányát terheli. Nemzetállamot építő politikája semmivel sem különb, mint Eduard Beneš kormányának más nemzeteket kirekesztő, nacionalista politikája volt. Fico dekrétumai a jelenleg érvényben lévő nyelvtörvény, az állampolgársági törvény s azok a további kirekesztő törvények, amelyeket a Smer képviselőinek javaslatára mostanában elfogadtak a szlovák parlamentben. Ugyanaz a diszkriminatív szellemiség árad belőlük, mint Beneš 1945-ben kiadott dekrétumaiból. Az egyetlen beneši alapigazság viszont itt is érvényes. Szlovákiának sem lesz létjogosultsága, ha az itt élő más nemzeteknek és nemzetrészeknek nem lesz lehetőségük saját kollektív szabadságérzetük megélésére, azaz nem lesz önrendelkezési joguk vagy más, számukra elfogadható, a nemzeti lét kiteljesedését garantáló autonómiájuk.
Dunajszky Géza, Felvidék.ma
Felhasznált irodalom:
Bedřich Smetana mal menovca. Masový vrah terorizoval Nemcov, Vladimír Jancura, Pravda – 05.07.2009.
Tóth László: Hívebb emlékezésül, csehszlovákiai magyar emlékiratok és egyéb iratok a jogfosztottság éveiből (1945-48).
Dunajszky Géza: Arcok és sorsok
{iarelatednews articleid=”43512,43495,43487″}
