Az évek sorjázásával párhuzamosan növekszik az emberben a véleménynyilvánítási inger, amit én egyszerűen csak közléskényszernek nevezek. Mivel találkozóink zöme inkább ünnepélyes, illetve kampány jellegű, így egyre ritkábban adódik alkalom elmélyültebb vitára. Hasonlóképpen beszűkültek az írásbeli véleménynyilvánítás lehetőségei is, annak ellenére, hogy az elektronikus honlapok és hírportálok egy dinamikusabb véleményformálás irányába nyitottak ablakot. Általában az ember mégis a népi bölcsességek szellemében jár el: inkább hallgat.
Sok vívódás után legtöbbször jómagam is így döntök, de ha több oldalról ér közléskényszer inger – mint jelen esetben – , akkor megfeledkezem az ősök intéséről. Mert mi kényszerített engem arra, hogy ismét megszólaljak? Két dolog is. Az egyik egy Csemadok-évforduló. No, nem a Csemadok megalakulásának 65. évfordulója, amiről a napokban emlékeztünk meg, hanem egy harminc évvel ezelőtti határozott kiállás a magyar iskolák mellett.
A másik Duray Miklós kijelentése a Csehszlovákiai Magyar Közösség Jogvédő Bizottságának a tevékenységéről: „A harcot 1984-ben nyertük meg, de tulajdonképpen 1978-ban kezdtük. Óriási siker volt.”
Harminc évvel ezelőtt még csak 35. évfordulóját ünnepelte a Csemadok, igaz, nem olyan körülmények között, ahogy annak a forgatókönyvét a hatalom megírta. Közben ugyanis kiszivárgott, hogy olyan oktatásügyi törvényjavaslat van készülőben, amely jóváhagyása esetén lehetőséget adott volna a nemzetiségi iskolák, elsősorban a magyar tanítási nyelvű iskolák felszámolására. A párthatalom érezve a komoly ellenszegülést a Csemadok részéről, sebtében egy pártcsoportülést trombitált össze 1984. március 9-re, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy itt majd támogatást szerez a törvényjavaslat mellett.
Ráadásul nem a Csemadok székházába, hanem egyenesen a pártközpont épületébe! A pártközpont a Mély úton (Nomen est omen!), olyan képzeteket asszociált az emberekben, mint Franz Kafka kastélya, ahol megfellebbezhetetlen döntések születnek a társadalom és az emberek életéről. A tanácskozás megrendezői számoltak ezzel a pszichológiai tényezővel is.
Mi, „keletiek”, az éjszakai gyorssal utaztunk Pozsonyba, ami jóval a délelőtti tanácskozás előtt érkezik a fővárosba. A buzitai Vajányi László javaslatára egy röpke tanácskozásra összejöttünk a Csemadok országos elnökének, Sidó Zoltánnak az irodájában. Ott az a megállapodás született, hogy a Csemadok nevében elsőként az országos elnök kér szót, aki megindokolja, miért elfogadhatatlan számunkra a törvényjavaslat. A további hozzászólók pedig szakmailag emelnek kifogást a javaslat ellen, egyben támogatják az országos elnök által megfogalmazott elutasító álláspontot!
A párközpont épületébe történt beléptetés ceremóniája, a nehéz bútorzatú ülésterem, és a törvényjavaslat védelmezőinek győzködése az elnöki pódiumon, nem hozta meg a részükről elvárt eredményt, mert több mint tíz felszólaló – közöttük jómagam – határozottan elutasítottuk törvényjavaslatot. Igaz, akadt egyvalaki, aki miniszteri széke védelmétől vezetve és kenyéradóinak parancsára hűséget lihegett, de ez a többi felszólalás mellett annyira visszataszító és súlytalan volt, hogy még megrendelői sem vették mérvadó véleménynek.
Az elutasítás és az ellenállás olyan elemi erővel tört fel, hogy a párt és állami korifeusok teljesen megzavarodtak. Erre nem számítottak. Az egész tanácskozásnak amúgy kurta-furcsán vetettek véget, ami számunkra egyértelműen azt jelentette: ezt a határozott elutasítást nem lehet figyelmen kívül hagyni! Az épületből kifelé menet ott volt az emberek szemében: megtartottuk méltóságunkat, képesek vagyunk közösségként is kiállni jogainkért – győztünk! Nekem is többen gratuláltak a felszólalásomhoz, csak az ütött szöget a fejembe, amikor Szilvássy József valami ilyesmit mondott: „No, komám, te már haza se menj, mert téged otthon várni fognak!?..”
Olyan értelemben nem vártak, ahogy ő gondolta, de egyszerre csak sűrűsödtek az események körülöttem. Az emlékezetes tanácskozást követő napokban volt a Szlovák Tudományos Akadémia Kassai Társadalomkutató Intézet igazgatójának a temetése. Egy ruszin születésű egyén volt, akivel több területen is eredményesen együttműködtünk. Ott voltam a temetésén. A temetés után a központi és kerületi pártfunkcionáriusok összedugták a fejüket, és a felém irányuló tekintetekből kiolvastam: rólam folyik a beszéd. Nem kellett sokáig várnom, pár nap múlva megérkezett „a behívó” a kerületi pártbizottságra.
Az akkor még félelmetes pártbizottsági épületben – „a Fehér Házban” – az ideológiai titkárnál kellett jelentkeznem. Az kerekperec kijelentette, hogy a pártközpont szocialistaellenes fellépésemért menesztésemet kéri tanfelügyelői állásomból. (?!) Mivel az előjelek alapján valami hasonlóval számoltam, elővettem a felszólalásom vázlatát (Jó szokásom volt és maradt a mai napig, hogy minden nyilvános megszólalásomhoz rövid, pontokba szedett vázlatot készítettem és készítek), és visszaidéztem a nyolc pontba foglalt beszédemet. Láttam rajta, hogy egy kicsit elbizonytalanodott, majd a hallottak alapján ennyit mondott: Ha valóban ezeket a dolgokat mondtad, akkor ez nem lehet ok az elmozdításodra. Azzal zárta a kihallgatást, hogy egyelőre nem hívnak vissza tisztségemből, csak a részletes kivizsgálás idejére felfüggesztenek állásomban.
Három hónap elteltével, az iskolai év vége előtt, ismét berendeltek ugyanahhoz a főideológushoz. Azzal fogadott, hogy megkapták az állambiztonság jelentését az én „szocialista- és államellenes tevékenységemről”, amiről kezdetben szóban informált, majd értetlenségemet és megütközésemet látva, kezembe adta a közel háromoldalas jelentést. A kerületi állambiztonsági parancsnokság pontokba foglalva „összegezte” az „ellenséges” tevékenységemet, parancsnoki kézjeggyel és pecséttel ellátva.
Amikor elolvastam, nem tudtam: ámuljak-e, vagy tiltakozzam a sok sületlenségen és koncepciós vádaskodáson? Belekapaszkodtam egy szalmaszálba, egy olyan kitételbe, miszerint én ekkor és ekkor Nagymihályban szocialistaellenes fellépésemmel lázítottam a pedagógusokat. Mivel biztos voltam benne, hogy abban az időpontban nem jártam Nagymihályban, erre az archimedesi pontra támaszkodva, megkérdőjeleztem az egész jelentés hitelességét.
A nem éppen barátságos párttitkár visszavonulót fújt, valahogy ekképpen: No, jó, talán egy kicsit eltúlozták, de az ő céljuk a szocializmus védelme..(?!) (Hát igen, naponta azért szállították az „ellenséges” tevékenységről szóló jelentéseket, hogy igazolják önmaguk és burjánzó apparátusuk létének szükségességét!) A tisztségemből történt felfüggesztésről szó sem esett, fokozatosan elfelejtődött, csak ilyen jelzőkkel lettem „gazdagabb”: „az a magyar”, „az a nacionalista”. Elmarasztalónak egyiket sem vettem, inkább igazolásnak arra, hogy jó úton járok.
De mielőtt még én is abba a hibába esnék, hogy önmagamról ódákat regélnék, tudom, hogy a pozsonyi ülés után más pedagógusokat és iskolaigazgatókat is zaklattak, és a titkosrendőrség sok embernek keserítette meg az életét. Egy idő után többen úgy voltunk vele: ha lehallgatnak, ha megfigyelnek, így is ki kell állni iskoláink, intézményeink, közösségeink és alapvető jogaink mellett! És tettük is, nem kávéházi asztaloknál, hanem nyilvános (!) összejöveteleken, és találkozókon!
Volt még a pozsonyi pártközpontbeli találkozónak az egységes kiállás mellett egy fontos tanulsága. Az akkor megfogalmazott kisebbségi minőség-elvet egyaránt vonatkoztattuk iskoláinkra, kulturális rendezvényeinkre, közösségi találkozóinkra, és megnyilvánulásainkra: szakmai, nyelvi és folyamatos artikuláció szintjén egyaránt. Ebben példával szolgált a Csemadok országos elnöke, Sidó Zoltán, aki parlamenti tapasztalatival a háta mögött többször is igazolta szakmai, szlovák nyelvi felkészültségét, és határozott kiállását. Mert rendszerváltozás utáni néhány botcsinálta politikusunk megnyilvánulása; szecska beszéde: szakmai és szlovák nyelvi nívótlanságával, artikulációs zavaraival, szimpátia helyett inkább ellenérzéseket váltott ki a többségi nemzet tagjainál.
Mi, a Csemadokban és környékén, úgy tudtuk: a harminc évvel ezelőtti határozott kiállásunk kényszerítette a hatalmat arra, hogy iskoláink megszüntetésére előkészített ordas törvényjavaslatát visszavonja. (Ne álltassuk azonban magunkat: ez a szándék a mai napig itt van ennek az országnak a levegőjében!) Duray Miklós szerint ezt a Jogvédő Bizottság tevékenysége miatt tette. Mára már napnál világosabb, hogy ezt közösen sikerült elérnünk, nem megfeledkezve arról sem, hogy – akkor, a Kádár-korszakban! – Budapest keményen beszólt Prágának, és nem volt elhanyagolható a nemzetközi tiltakozás sem. Ez a négy tényező vetett gátat – átmenetileg! – az iskoláink megszüntetését célzó törvényjavaslatnak, de hasonló szándék a mostani kormányzatnak sem idegen!
Abban biztosan egyet értünk: szükséges a korábbi és a közeli múltunk számbavétele, de nem a fekete-fehér kizárólagossága szerint. Mert közeledik a rendszerváltozás (rendszerváltás?!) negyedszázados évfordulója.
Már most nyíltan ki kell mondani, hogy az elmúlt huszonöt év legnagyobb vesztesei – nyolc év kormányjelenlétünk mellett! – mi, szlovákiai magyarok vagyunk. A velőkig sajgó számarányunk csökkenése, iskoláink állandó zsugorodása, intézményeink ellehetetlenítése, és a többi gond: a munkanélküliség, a gazdasági és szociális kiszolgáltatottság, településeink elnéptelenedése, és sok más egyéb, amik miatt közösségünk általános kondíciója nem éppen szívderítő.
Mert nem elég csak a demokráciával takarózni naponta, és tudomásul sem venni, hogy amíg a közvagyont és a közpénzeket magának és családjának „bespajzolja” egy szűk réteg, addig a társadalom egyre növekvő részének, közöttük közösségünk tagjainak, napi megélhetési gondjai vannak. Vagy ennek a kvázi-demokráciának az általános emberi értékek és jogok csak bazári kirakat? Ezt igazolja kisebbségi jogok érvényesítése is, ahol az előrelépés helyett, inkább visszalépés történt.
Mi a teendő? – kérdezzük naponta egymástól. Nincs rá univerzális recept, de egy biztos: a negyedszázados évforduló kell, hogy önvizsgálatra sarkalljon bennünket. A sort a szlovákiai magyar politizálásnak kell elkezdeni, mert új megközelítések, és új megoldások szükségesek. S hozzá: új emberek!
Máté László, Felvidék.ma
