Mint állat, ha ketrecét már üresre járta,
olyan üresre élt a lét,
olyan mindenre-kiéhezett,
olyan mindennel-jóllakott.
Dobai Péter: A filozófiát akartam hazának…
…de a filozófia halott, mint egy uzsorás, aki nem hagyott végrendeletet, csak kamatos kamatot. A filozófiának eme kamatos kamatával küzd már jó ideje az irodalom is – jószerével az egész 20. század irodalma, a maga újrateremtési kísérleteivel, mintegy elutasítva a kánonok mozdíthatatlanságát és véglegességét: tagadva a kizárólagosságot.
Aich Péter novelláskötetének szinte valamennyi darabja ennek a kizárólagosságnak, a véglegességnek a tagadása. Írásainak „hőse”, vagy inkább „antihőse” az öngyötrő, vergődő élveboncolás, a viviszekció áldozata; olyan áldozat, akinek létét: tetteit, érzéseit és gondolatait a vágy, a vágyakozás, az olthatatlan szomjúság, az önmarcangoló emésztődés határozza meg. A kielégíthetetlen sóvárgás valamire, ami valójában megfoghatatlan és kimondhatatlan, s talán nem is létezik. Talán egy olyan Vágy ez, melynek az Örök Fáját a gyönyör öntözi és élteti; de meglehet, hogy a Szerelem, a Szépség a tárgya eme Vágynak, azé a szókratészi, bölcseleti Szerelemé, amely boldogtalan, mert boldog csak az, aki a Szépség birtokában van. Mi hát a vergődést, örök sóvárgást kiváltó Szerelem? Maga a hiány! Hiány halandó és halhatatlan között; a halandó vágya a halhatatlanra, a teremtmény sóvárgása a Teremtő után, hogy a mindenség önmagával összeköttessék, s Egy legyen és Egész. Így a Szerelem ínség és bőség ölelkezése, s e nászból születik a Szépség utáni vágy. A szerelmes férfi a szeretett, sóvárgott nő által – aki Aich szerint virág, kifogyhatatlan nektár – a végső Szépség, azaz Isten, a feltétlen és hiánytalan Szabadság előtt találja magát: a lelke a Lélekben, Istenben, Isten szépségében részesül, s mivel vele egynemű, ezért halhatatlan: nincs módja befogadni a másneműt – a poklot, a vergődést, a kínokat, a halált. Akinek tehát megadatik, hogy a Szépségnek immár ne az árnyképeit fogja fel, hanem a végső Szépség előtt találja magát, annak – Szókratész szerint – „megadatik az istenfélelem, és ha az embernek egyáltalán megadatik: a halhatatlanság”.
Értelemszerűen Aich Péter novellahősének-antihősének nem adatik meg ez az istenfélelem, ebből erednek a vergődései, kétségbeesései, s így lesz „életének útitársa a bánat”. Ezt az aichi hőst-antihőst egyfajta tudathasadás gyötri: egyrészt az odüsszeuszi elvágyódás, a menekülés a nyugtalanság nélküli boldogságBÓL, másrészt a Don Quijote-i vágyódás, menekülés a nyugtalanság nélküli boldogságBA. Az aichi hős-antihős e kettő között őrlődik: miközben egybemosódik életében a múlt, a jelen és a jövő, s ugyanígy egybemosódik a föld és az ég, a purgatórium, a pokol és mennyország, a Minden és a Semmi, az élet és a halál, a szerelem és a gyűlölet, „kővé vált, eltitkolt fájdalom” gyötri a szívét, s az élet és a lét kimondhatatlansága sorvasztja lelkét. Szerinte az élet nem más, mint várakozás és vágyakozás: várni kell, mert „csak az létezhet, aki vár: vársz, mert vagy, és vagy, mert vársz, amíg vagy”. Egy életen át várni, vágyak között: a válaszra – vallja hősünk-antihősünk; várni egy darab száraz kenyérrel batyunkban, melyre súlyos kövek rakódnak az élet labirintusában. E száraz kenyér a szülőföld, az otthon, a gyermekkor, amelytől végleg elsodródunk, s legföljebb ha álmainkban járunk ott ismét, megpillantva néha azt a földbe vert karót, melyen vágyai az égig kúsz(hat)nának.
A nagy „időúton” aztán elhalnak a vágyak is, kihűl a tűz, elnyesődnek a szárnyak, földre hullnak őszi levélként a remények, kifakulnak az egy életen át áhított, megmentő és megváltó mosolyok, becsukódnak a babonázó szemek, öncélúvá, sőt céltalanná lesz az élet, mindent elnyel a magány tengere: mindennek értelme az lesz, hogy nincsen értelme; még a harmóniának sem, mert az meg elérhetetlen: kiküzdhetetlen az arany csönd, a csöndes békesség, a föltétlen bizalom, a tiszta odaadás.
Az Aich Péter-i hős-antihős az elgondolt „királynővel” sem képes semmire, mert a világ szétesett, József Attilával szólva: „mint halom hasított fa, hever egymáson a világ, taszítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát, így mindegyik determinált”.
Pedig oly szép volt egykor a világ. Szép és nagy, nagyobb még a boldogságnál is. Majd kiderült, hogy az örök érvényű igazságokat csak a „platóni barlang” falain táncoló árnyékként láthatjuk. Az aichi hős-antihős nem képes odáig „vergődni”, hogy ebből az „árnyékcsapdából” fokozatosan kiszabadulhatunk, ha elménket, szemünket hozzászoktatjuk az „isteni fényhez”. És akkor az árnyék nem takarja el szemünk elől a Napot, sem a csillagos eget, hanem olykor „a mennyekbe látunk”: a teremtett világ képein túl megpillantjuk a fényt is, amely a dolgokban rejtezik. S akkor azt mondjuk: van út, van merre tartani vándorlásaink során, hogy felismerjük: az út, amelyen járunk, nem egyéb, mint a lét, s ez a lét mi magunk vagyunk. Így tűnnek el a gomolygó rémképek; a világ árnyéka legyőzetik: nem telepedik többé a szemünkre, és szívünk helyén sem nyílik fekete virág.
„Csak úgy a szélbe írok, vaktában, láthatatlan ecsettel, és nincs itt senki – írja a virtuális királynőjének hősünk-antihősünk. – Nincs itt senki. Még én sem. Másutt vagyok. Mert itt bennem minden tévedés. Pedig jó volna legalább álmodni. És jó volna tudni, hogy te álmodod azt. Mármint hogy én álmodom, ugyebár, azt akartam mondani (…) Ki tudja, van-e az örökkévalóságban napsütés, elvakító mosoly. Vagy csak a szél süvít (…) Néha azt hiszem, már elértem, hiszen tudod, ezt a képzelt izét, amiről semmit nem tudunk, csak azt, hogy állítólag van (…) Úgysem tehetsz semmit. Csak vársz. Mert azt nehéz elképzelni is, hogy már nem vársz. Még az utolsó várakozás is, arra, hogy már nem fogsz többé várakozni, az is olyan furcsán elképzelhetetlen. Különösen ha a mosolyra, a mosolyodra gondolok. Szép volt, még akkor is, ha nem biztos, hogy láttam. Egy pillanatra azt hittem, hogy van, és az van benne, amire gondolok. Hogy fölismerem, ami rám hasonlít. Hogy mosolyod, akár a tavasz, a nyíló virág.”
Hősünk-antihősünk csak ritkán, de inkább egyáltalán nem képes megpillantani Isten fényben rejtező arcát, a vágyott, sóvárgott, megmentő mosolyok mögött Isten mosolyát. Tudatában a létet elrontottnak érzékeli, tele értelmetlen ellentéttel; úgy érzi, az „irigy istenek laktak jól azzal, amit neki nem juttatott az élet”, a „szörnyek kezére csurgatják nyálukat”, és számára „csak morzsa jut a koldusok asztaláról”.
Az Ami marad című novellában, a könyv végén hősünk-antihősünk az ablakban áll, s látja: a hegyek nem mozdulnak. Eltörött a bodzafa síp, nem hallható az élet eleven, telített, szép dala, süketté, vakká lett a sors s benne hősünk-antihősünk, akit nyugtalan erő űz a térkép fölé, hogy lássa a gyermekkort, az édent, a régi házat; de „minden egész eltörött”: elvitték az ősi bútorokat, a paradicsom korhadt karóját, az általa ültetett gyümölcsfákat. A kincseket, melyeket megtermett-megteremtett, kilopták a szentségházból, mert „ebben a világban semmi sem tilos többé”. Nincsen föld és nincsen ég sem, lépni sincs hova, repülni sem lehet – foglalt minden talpalatnyi hely, még az emlékek is elköltöztek a réges-régi fa gyökerei közé.
Ami marad, az a vigasz, hogy milliónyi nyomot hagytál a létben, s a földbe vert paradicsomkarón vágyaid olykor az égig kúsztak. S mi maradt még? A honvágy az eltűnt otthon után, az öröm, a derű, a hit búvópatakjai, hogy a hegyek néha mégis elmozdulnak. És fák is.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
