Az ajándékozás szokásának majdnem olyan régi a története és gyakorlata, mint maga az emberiség. Az ajándékozás kultúrkörönként más és más szokásainak a vizsgálatát szociológusok kezdték el és folytatták, kivált a franciák. Talán elegáns udvariasságuk önvizsgálata nyomán? Marcel Mauss néprajzkutató már 1923-ban „Az ajándék” címmel írt könyvével tudatosította: nem mindegy, hogyan adják az ajándékot (kissé lenézően, hierarchikus attitűddel, leereszkedő jótékonykodással, flegmán odadobva), s az sem, hogyan fogadják (köszönet nélkül, esetleg nyíltan elutasítva, kedvesen, még akkor is, ha „az ajándék lónak nem nézzük a fogát” is benne van).
Mauss ajándékozástörténeti kutatásaiban visszament az ókorig, főként a római do ut des-ig – az adok, hogy adj elvéig és gyakorlatáig. Akár a győztes-legyőzött viszonyában, akár a birodalmi jó szomszédságért, akár az isteneknek szánt áldozati adományokért az ajándékozó mindig elvárt valamiféle viszonzást, ellentételezést vagy így próbálta elérni célját.
Mauss vizsgálódása arra is rámutat, hogy milyen korán kapcsolódott össze a korrupció és az adományozás, hiszen sok esetben megvesztegetés, vagy valamilyen kegy, kiváltság megszerzése volt a nem önzetlen cél. El is nevezte ezt az emberiségméretben elterjedt szokást „ajándékozás ökonómiának”, ajándékozás gazdaságtannak, aminek lényege a reciprocitás. „Nemzetköziségét” jól tükrözi a régi kínai mondás: Aki tehénkét kap ajándékba, annak azt lóval kell viszonoznia.
Az ajándék-szociológiai vizsgálódások hamar észrevették: az általános és egyetemes emberi ajándékozásnak van hierarchiája és aszimmetriája is. Utóbbinak szomorú példája: a társadalmilag alacsonyabb helyzetben lévők nem tudják viszonozni a gazdagabbak ajándékát. Frank Adolf mai szociológus erre a veszélyre is felhívja a figyelmet: nem egy filantropikus szervezetnél rejtetten összekapcsolódik a jótékonykodás és a gazdasági önérdek, nyereségvágy a jótékonykodással. Ír arról a mindennapi ajándékozási versenyről, s kényszerről, ami a mai reklám és személyes konkurencia vezényelte (Na, ugye milyen jó vagyok?!) fennhéjázás hátterében és következtében az „ajándékozási önmegsemmisítésben” mutatkozik meg,
az ünnepi önkifosztásig terjedő anyagi ellehetetlenülés formájában, aminek már semmi köze az ajándékozás öröméhez.
Az ugyancsak világszerte ismert francia etnológus, Claude Levi-Strauss írt valami másról is, az ajándékozás öröméről, jó arányairól, valóban embergazdagító gyakorlatáról. Két ősi kultúrában találta meg ehhez a jó példákat: a japán és a koreai ars donandi-ban. Japán például „az ajándékozás országa”. Az átlagos japán család évente 26 alkalommal vásárol ajándékokat. A japán nyelvben körülbelül 35 különböző kifejezés létezik erre. Ajándékot kap, aki elutazik otthonról, kórházba indul/viszik, újévre vagy részvétnyilvánításkor. Vannak hagyományos „nyári és téli ajándékozási ünnepek” is, a személyes és családi alkalmak mellett.
Koreában az ajándékokat feltétlenül két kézzel kell átadni vagy átvenni, ezzel is kifejezve: nem csak valamit adok neked, hanem szívemmel, figyelmemmel, megbecsülésemmel is odafordulok hozzád!
Kínában és Japánban pedig csomagolva kell legyen az ajándék, a tartalmuk ne legyen látható, kerülve minden hivalkodást vagy irigységet. Van mit tanulni tőlük is!
Az ajándékozás lelki kultúrájáért
A görög nyelvben elsősorban a „doron”, „dorema” és „dorea” kifejezéseket használják. Az Újszövetségben ugyanaz a szó vonatkozik az Istennek és az embereknek adott ajándékokra/adományokra. A három napkeleti csillagász tudós, akik követték az általuk kiszámított fényes égi jelenség útját, s így jutottak el a betlehemi Gyermekig, aranyat, tömjént és mirhát ajándékozott a kis Jézusnak (Máté 2,1). A Zsidókhoz írt levél 5,1-ben a „doron/ajándék” kifejezést használják a főpap Istennek adott áldozati ajándékára.
A keresztyén ajándékozáskultúrának egész teológiája és etikája, majd etikettje alakult ki két évezred alatt. Lényege: maga Isten az ajándékozó: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (János 3,16). Az adta görög eredeti szavában benne visszhangzik a doron, ajándék jelentése.
Isten élő ajándékot adott azon a titokzatos éjszakán a világnak. És nem csak egy ünnepi alkalomra szólót. Az Atya ajándéka élő Fia volt, aki által két hatalmas mentő tettet visz végbe folyamatosan: kimenti a benne hívőket az elveszés emberi világából, és megadja nekik az örök életet, a végesség bezártságának végtelen távlatra cserélésével.
És még valami: ahogy a koreaiak ajándékoznak, az leképezi az atyai módot: karácsonykor és minden hívő pillanatban Isten két kézzel adja drága Fiát szívünkbe, ránk nézve, mélyen belenézve életünkbe. A karácsony az isteni nagylelkűség, a mindent odaadás felbecsülhetetlen pillanata és ünnepe is. Kultúrkörünk legjobb protestáns teológusai tanítják: az igazi karácsony mindig Krisztus-központú, nem ajándékközpontú.
A „boldog karácsonyt!” jókívánság más nyelven ezt egyértelműbben fejezi ki: Buon Natale az olaszban vagy a Felice Natale a spanyolban a boldog karácsonyra, születésre utal, az Egyszülött általi megajándékozottságra.
Az ajándékozásnak miattunk-érettünk teológiája is van
Több olyan cikkel találkoztam idén a nagyvilág keresztyén sajtójában a neten, amelyek kifejezetten a karácsony kicsomagolásáról, a karácsonyi ajándék átvételéről szólnak. Ez a Krisztus-központú ünneplés, a boldog karácsony gyökere. Az igazi ajándék ugyanis önátadás. Ahogyan az Atya önmagát adta Fiában a világnak, ahogyan a Szentháromságban egymást ajándékozzák meg az Atya-Fiú-Lélek időtlen ölelkezésükben, és az örökkévalóságban.
A Szentháromság tagjai személyes, legdrágább ajándékai egymásnak. Karácsonykor lehullott erről a szentséges titokról a lepel, s kiábrázolódik az örök ajándékozás titka Jézus nékünk ajándékozásával. Így lett ez a világtörténelem páratlan, felülmúlhatatlan csodája: ahogyan az Ajándékozó Atya az Ajándék Fiút nekünk adta, s adja azóta is a Szentlélek által – ez ajándékozási kultúránk alfája és ómegája, példája és értékjelző mértéke.
Ebben az örökkévalóságból alászálló titokzatos ajándékozás processzusban más is benne van. Például az, hogy lehet szándékos az ajándékozás, nem pillanatnyi ötletelés. Amint az Atya tette, mert azt, aki által minden lett, a földi létezést megelőző Igét, aki az örök Istennel volt együtt, teljes létközösségben, boldogításunkra örök végzésével nekünk adta (János 1,1kk).
Az ajándékozás lelki kultúrájában ott van ez az előzetes mozzanat, a meglepetésszerzés tervezése (kinek mivel szerezhetek örömet?). Jézusban az Ige, az örök szellemi valóság testté lett (Ján 1,14). Egyszerre fizikai-biológiai valósággá, és lelki ajándékká lett. Megmutatja-e ajándékunk, és a mód, ahogyan átadjuk, a lelkünket is? Tapintatos ajándék és ajándékozás: Isten a korabeli abszurd világban (nem volt a szüléshez Máriának hely a fogadóban, pásztoroknak angyalok jelezték jöttét, a különös égi csillagjelet csak a messzi tudósok tudták jól értelmezni) betlehemi tapintattal, abszolút szelíd, nem sértő módon rejtette oda a világ sötét éjszakájába szent ajándékát, Fiát.
A legértékesebb ajándék Isten szemében az élet. Ezért adott Fiának Mária testén keresztül életet. Az élethordozó anyaméh értékét összekapcsolta Isten Fia páratlan értékével. Mennyi bűnt követ el az emberiség óránként ma is: abortuszok heródesi gyilkosságaival, háborúkban életeket puszta számmá degradálással (dögcédula a kiskatona nyakában!). S még valami: amit Isten ad Jézusban, az az emberiségnek és a Neked felkínált végső ajándék.
Amikor majd eljön a nap, ne ajándékfosztottan indulj el minden élők útján, hanem a Jézusba vetett, félelemtől megszabadító bizodalommal. Jövök, Uram, Jézus!
A végső ajándék is úgy lesz majd, mint a mostani ünnepen: Jézus nevében, boldog örök karácsonyt! Íme, a keresztyén ajándékozáskultúra végtelen és mély dimenziói. Boldogító karácsonyi készülődést az ajándékozás tapintatos kultúrájának gyakorlásával!
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
