Megrökönyödve olvastam Gazdag József – nevének leírását maga a szerző kényszerítette rám, mivel cikkében az újságírói etikát megszegve, megnevezte személyemet, holott problémafelvető tárcámban én nem neveztem meg őt –, szóval megrökönyödve olvastam Gazdag József 2014. augusztus 19-i, Focitipp-beli írását [Egy futballfüggő naplójából (céltáblának lenni)]. Cikkében a szerző – részben – az én Felvidék.má-n megjelenő, Ünneprontók című tárcámra reagál. Gazdag József írása – mondjam azt, hogy rá jellemzően? nem mondom, mert írónk-újságírónk cikkeinek zöme jó tollú és „normális” gondolkodású tollforgatóra vall –, egyszóval szerzőnk megbotránkoztató módon vezeti félre az olvasót, olyan csúsztatásokat alkalmazva, ami egy újságíró számára ildomtalan (kellene, hogy legyen). Többek között az állítja, hogy Ünneprontók című tárcámban szabadkőművesnek, illetve ál-szabadkőművesnek titulálom őt, mi több, anarchista ügynöknek, aki a bolsevik világuralom létrehozásában segédkezik. S még poénkodik is önnön arcátlan csúsztatásán.
Tárcámban én a 20. századi baloldali sajtó mágnásairól írtam azt, amit ők maguk is beismertek mint programot: „Ügynökeink, akiket sajtónknál alkalmazunk, utasításunkra mindent végre fognak hajtani.” Ez a „minden” pedig a mételyező anarchia, a hazugságot igazságként előadó radikalizmus volt, amely a „világ proletárjait” orránál fogva kívánta vezetni, s ezáltal megkaparintani az elnyomott és megfélemlített tömegek feletti hatalmat. (Lásd a szovjet birodalom terrorját, és az ezt a terrort kiszolgáló baloldali újságokat és újságírókat.) A 21. század sajtójáról azt írtam, hogy egy részük ma is – báránybőrbe bújt farkasként – azt a radikalizmust képviseli, amely bizonyos célok érdekében nem retten vissza a hazugságoktól, az elhallgatásoktól, a megtévesztő csúsztatásoktól, s mindez érvényes – a nemzet megosztását előidézendő – a magyar sajtóra is.
Írásában Gazdag József igyekszik úgy lefesteni engem, mint aki beállt egy „politikai szavalókórusba, a csahosok közé”. Ő viszont, írja, velem ellentétben – mintha ez bármire is feljogosítaná! –, soha nem volt egyetlen párt, mozgalom vagy ideológiai szekértábor tagja sem.
Rövidre fogva, Gazdag arról ír, hogy „a hatalom túlkapásai és a totális kontroll bevezetése ellen mindig tiltakozni kell”, mert „nem sejthetjük, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogunk sérti meg”. Nos, ezt a „kartotékot” – káderezés és befeketítés céljával – nem én kotortam elő, hanem egy Gazdag József nevű írástudó, azt olvasva ki belőle, hogy én ilyen meg olyan párt, mozgalom tagja voltam-vagyok. Ha létezik ilyen kartoték, akkor annak tartalmát egy írástudónak nem illik meghamisítani, s ezt a hamisítványt nem eléggé elítélendő módon a nyilvánosság elé tárni: én ugyanis soha nem voltam egyetlen párt tagja sem (nem mintha ez érdem lenne) – mindössze az 1989-i vágsellyei FMK-alapításon vettem részt, a 2000 szó aláírójaként s írásaim miatt a kommunista rendszer kiközösített ellenzékijeként.
Ugyanígy nem illik meghamisítani egy stadionavatásról szóló tudósítást sem, lebólogatójánosozva az avatáson részt vevő 20 700 embert, örömtelennek és taps nélkülinek hazudva egy öröm- és tapsteli ünnepséget; továbbá botrányos az is, hogy az új, modern stadiont bemutató fotók helyett valaki – lejáratandó a stadionavatást – a népligeti aluljáró koldusait ábrázoló képet tesz „gyászos hangulatú” tudósítása fölé.
Pedig – Mario Vargas Llosa szavaival – a sajtó feladata az lenne, hogy útbaigazítson, tanácsot adjon, neveljen, és feltárja, mi igaz és hamis, mi igazságos és igazságtalan, szép vagy ocsmány a 21. század szédítő forgatagában, amelyben nem találja helyét az emberi nem. S mivel mindez a média valamennyi területén egyre inkább elmarad, s helyette egyrészt mindenható fenntartóik utasításait és elvárásait szolgálja ki elvtelenül, másrészt az olvasók, hallgatók, nézők morbid szenzációéhségét igyekszik csitítani, a látványcivilizáció az új nemzedék születési bizonyítványa lett, egyfajta létforma, életmód s talán halálmód is ebben a világban, amely nekünk adatott.
Gazdag József a „vélemény és gondolkodás szabadságáról” ír, meg a „szurkolás szabadságáról”, elhallgatva egyrészt a sportszerető Fradi- és más focidrukkerek panaszait. Egyikük – amiről szerzőnk kínosan hallgat – így vall: „A vandálok miatt évek óta nem járok Fradi-meccsre. Gyakran előfordul, hogy hazafelé menet a futballhuligánok miatt a körútról a Kőbányai útra kell fordulnom, mert az Üllői úti felüljáró alatt ostromállapot van.” Ez lenne a „szurkolás szabadsága”? Amikor az én vandál „szurkolói szabadságom” korlátozza és sérti mások szabadságát?
Egyébként is, a szerző részéről mulattató a „vélemény és gondolkodás szabadságára” hivatkozni egy olyan lap nevében, amely rendre vét mindkettő ellen, megtagadva az általa közölt problematikus írásokra reagáló ellenvélemény publikálását, és – ráadásul – amely lapot csak a Magyarországot elmarasztaló hírek tudnak izgalomba hozni – mindenekelőtt a félrevezetéseikről hírhedt, ragadozó mágnások kezében lévő lapok, mint például a Washington Post, amely a Magyarországgal való kapcsolatok lefokozását követeli az USA-tól csak azért, mert a magyar kormányfő él a szabad gondolat és véleménynyilvánítás jogával, elmondva, hogy a kapitalizmus és a liberális demokrácia állandó válsága közepette Magyarországnak ki kell küzdenie egy öntörvényű nemzeti utat, s ezt az utat abban látja, hogy a törvényt kijátszó korrupció, a csalás, a lopás, a banki és pénzügyi intézmények óriási sikkasztásai, na meg a szolidaritás teljes hiánya és a végzetes közöny helyett a társadalom lelki élete váljon elevenné, olyan – keresztény – értékrendre ösztönözve a polgárokat, amelyet a társadalom nagy hányada elfogad és tisztel.
Gazdag József a cikkében – az említett csúsztatások szellemében – úgy fest le engem, mint aki „az igazság keresése helyett egy politikai párt szolgálatába állította a műveltségét és a tollát”, amit Babits Mihály, „az írástudók árulásának nevezett”. Ehhez csak annyit, hogy újságírónk talán még a világon sem volt, amikor a kommunista elnyomó hatalom elleni tiltakozásaimat követően kegyvesztett, kitaszított lettem. Néhány versem miatt (Halottaim piros virága, Tompa Mihály ismeretlen költői levele) a hatalom neheztelését, sőt haragját is magamra vontam, Gazdag József lapjának eszmei elődje pedig több más írásom mellett elutasította Európa című, európai szellemiségért esdeklő versem közlését.
Az igazságkeresésről pedig annyit: ha Gazdag József legalább részben ismerné munkásságomat, esszéimet, naplóimat – melyeknek Prágától Királyhelmecig számtalan hálálkodó és örömteli visszhangja volt –, tudhatná, hogy mindig is felemeltem a szavam az önkény, a többségi terror, a despotizmus ellen, s tiltakoztam a hazugságok, a hamisságok és a csúsztatások miatt is, amint az Ünneprontók című írásomban is tettem, Kazinczyval vallva, hogy nem merni azt, amit merni kell, gyalázat. Mindezeken túl – az igazságkeresés jegyében – őseim hitét is igyekeztem megtartani és elmélyíteni, mind keresztény voltukat, mind magyarságukat tekintve. Nincs ebben semmilyen írástudói árulás, szemben például azokkal, akik a gyerekeket és nőket gyilkoló terroristákat áldozatként tüntetik fel lapjukban, az áldozatokat pedig terroristákként; ezért határozottan elutasítom ezt a hamis, igaztalan vádaskodást.
Kulcsár Ferenc
{iarelatednews articleid=”47953″}
