A „minap”, 2009 szeptemberében Tóth László 60. születésnapját ünnepeltük a dunaszerdahelyi „Budapestben”. Ez alkalomból – Duba Gyula és Filep Tamás Gusztáv mellett – jómagam is köszöntőfélét mondtam a hihetetlenül sokrétű alkotómunkát maga mögött tudó költő, író, szerkesztő, művelődéstörténész, műfordító tiszteletére –, amolyan pályatársi vallomást. Tettem ezt azért, mert 5 évvel ezelőtt Tóth Laci is, jómagam is 40 éves pályát tudtunk magunk mögött; s tettem ezt annak ellenére, hogy arról a 40 évről, amely – mint később kiderült – talán 40 000 év is megvolt, szóval arról az irdatlan időről legjobb lett volna hallgatni, hiszen eleve kimondhatatlan és elmondhatatlan. Egy régi dalocskámból idéztem akkor: Ki az írást megtalálja, vinné egyre, vinné szárnya, s ugyanakkor: gyökér módra földbe nőne, sírná föl a nagy erőket világ végi vén óráig. Mert hát életpályánkon ezek voltunk: szárny és gyökér, szétrobbanó összetartás, összetartó szétrobbanás, kiáradás és visszasűrűsödés, méhkas és sírkő, teremtés és hallgatás, mint akiknek a vakság semmiből-teremtésének és a látás világosságának egygyökeréből hajtanak ki verseik.
Mit mondhattam akkor, Tóth László 60. születésnapján, az elmúlt 40 évről? S mit mondhatok most, Tóth László 65. születésnapján, az elmúlt 45 évről? Ugyanazt! Illetve hát többek között azt, hogy az elmúlt 40, azaz immár 45 év során – törvényszerűen? küldetésszerűen? – majdnem belepusztultunk a Lét kimondhatatlanságába. Vitatkoztunk a fenenagy élettel és a fenenagy halállal, egy szál ingben tántorogtunk át a lassú falvakon és a sebhelyes városokon, hogy eltékozoljuk hétszer megszült lelkünket, felgyújtsuk a temetőket, s ellenállva a szirének énekének, meghallgassuk a kegyelemosztó kozmosz ketyegését. Azt hiszem, Laci és én a másság egyazon útját jártuk: az ő odüsszeuszi elvágyódásai s az én Don Quijote-i megmaradásaim egy tőről fakadnak – mindketten végig menekülőben voltunk: ő a nyugtalanság nélküli boldogságBÓL menekült, én a nyugtalanság nélküli boldogságBA vágyódtam, hogy végül az odüsszeuszi kalandozások és Don Quijote-i kóborlások után ugyanoda jussunk: ő Ithakába, én La Manchéba; hogy igaz legyen, amit Don Quijote mondott élete alkonyán, a La Manchéba, vagyis a világ szívébe való megérkezése után: „Isten irgalmából értelmem immár tiszta és világos, s holtomban sem vehet rajtam győzedelmet a halál.” Így vagy úgy, a közben megtett Út volt a fontos, az út a félelemből a megértésbe, az élet szűkösségéből a lét bőségébe, a szolgaságból a szabadságba, a hűtlenségből a hűségbe. Az Út volt a fontos, az úton levés, az, hogy élni készültünk szüntelen, az oldott kévét egyre összekötni, nyelvédesanyánkkal, verseinkben, kimondani Isten százmilliótrilliárd nevét, s mondani valamit magyarul mosolygó álmainkról, irdatlan válságainkról, az egeken tollászkodó fákról, a földön fészkelő magányról, a láncait csörgető szabadságról, a terrorista mindenhatóságról; mert szúrta a szívünket a Mount Everest, és nyomkodta ágyékunkat a Mont Blanc. Világ akartunk lenni – tüzes gombostűvel a fejünkben, otthonos szívvel az idegenségben.
Tőzsér Árpád írta a pályakezdő Tóth Lászlóról: „Versei megértéséhez nem a szavak fogalmi jelentése a kulcs, hanem pozitív vagy negatív töltésük. Ennél a töltésnél fogva állnak Tóth László képei dialektikus rendbe, s adják a létezés képzetét. De ez a létezés – paradox módon – a költő legmélyebb élményéből, a nem létezésből, a megszületni kívánás elemi vágyából táplálkozik.” Azt gondolom, ez a jellemzés mindvégig érvényben maradt Tóth László költészetére, s az is találó mindkettőnkre, amit Tőzsér Árpád rólam írt, tudniillik, hogy ő, „Kulcsár Ferenc, par exelance költő, akkor is költő lenne, ha soha egy sor verset sem írt volna. Az a költő ő, aki egész életével, mozdulataival, magatartásával, életvitelével poéta, aki a nyelv titkával él, s a nyelve az emberi lét metafizikájával”.
Így történhetett meg, hogy műveink tanúsága szerint Tóth László visszavedlett az első emberré, Ádámmá – mondtam fentebb, hogy megvan az a 40–45 év 40 000 év is! –, szóval Laci visszavedlett Ádámmá: az állatok, a növények, a vizek, a csillagok, mi több, az Isten, az ördög és az angyalok megnevezőjévé, névadójává, így lett költővé, aki a Tudás Fája alatt egyszer csak érezte, milyen kényszerítő erővel tör fel belőle az írás vágya, hogy végül – a Paradicsomból való kiűzetése után – megalkossa főművét, a telefonkönyvet, lehetővé téve Istennek, hogy hetente telefonáljon neki, Ádámnak. Laci tehát Ádám lett, jómagam pedig Matuzsálem, aki 969 évesen hiúzok, farkasok és vadkanok közt gombaillatú, csiganyálazta szonettkoszorúkat írok a mohás fákra, miközben somfaágból fonok a fejemre piros-zöld koszorút, s csapzott hajamra ítélet és áldás zúdul az égből; s e matuzsálemi élet okozói a feledékeny internetes ördögök és a hanyag íméles angyalok, akik elfelejtettek engem, Matuzsálemet értesíteni, hogy már rég halott.
S bár mindennek a fele sem tréfa, mondtam akkor – és mondom ma is –, fordítsuk komolyra a szót. Nemzedékünk, az Egyszemű éjszaka és a Fekete szél nemzedéke, bármilyen hihetetlen, immár a dantei emberélet útjának második felét tapossa, néhányuk földi útja pedig már véget is ért. Mi, akik még fényeskedünk Isten szabad ege alatt, áttántorogva a gyönyörűséges és nyomorúságos 20. századból a 21. századba, mi több, a 2. évezredből a 3. évezredbe, elmondhatjuk, hogy a léten ütött tűhegynyi, izzó lyukon át múltunknak és jövőnknek is hallottuk pár születő szavát, s mindendegyik véres volt, síró, mint a csecsemő, mint bármi, ami itt a földön kínban fényre jő.
Befejezésként egy 20 évvel ezelőtt született négysoros versemet idéztem, s idézem újra, amely, gondolom, Lacira is, rám is, s még sokunkra érvényes, és – Pilinszky Jánost parafrazálva – nyakunkba akaszthatnánk életrajz gyanánt. A vers címe Pecsét, s így szól:
Úgy mered ki belőlem az Írás,
mint ezeréves platánfa, szeliden,
s úgy, amiként Jób torkán a sírás.
Tudod, Uram, miért. Úgy legyen.
Hát, újabb 5, majd újabb 5×5 évet kívánunk Tóth Lászlónak, hogy fontos, egyre fontosabb dolgokat mondjon el nekünk szolgaságról és szabadságról, hűtlenségről és hűségről, életről és halálról: a kimondhatatlan létről.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
