Lelkemnek kedves, jó palócok, tót atyafiaim!
Hagyjuk most a politikusokat – legalábbis, egyelőre – és vessünk egy pillantást a klérus egy tagjára. Nem írom, hogy „jeles” tagjára, mert annyira azért nem akarom degradálni a klérust, hogy őt is a jeles tagjai közé számítsam:
„Add el mindenedet, oszd ki a szegények között s kövess engem, monda a názárethi Jézus
a gazdag ifjúnak midőn kérdé vala miképp juthat be a mennyországba.
, Tartsd lapomat s kövess akárkit”, tartja Lonkai Antal1 s habár önzőbb eszerint a názárethi
Jézusnál, de nem annyira követelő.
Egyébkint igen csendes és rendes kinézésű úriember, kit tökéletlenül rajzolnak az élclapok
barát-kámzsában és olvasóval a nyakán: a kámzsát csak akkor szereti, ha ki van gombolva előtte az olvasót pedig akkor, ha egyszersmind előfizető is.
S nem az neki, hanem ő van szüntelenül annak a nyakán.
A ki az utcán látja csendesen szerényen ellépkedni, bizony nem gondolná, hogy ez a
férfiú az, a ki oly éles hegyű tollal szokta ledorongolni a szabadonc sajtót, a ki a hitetlenség
szerbtöviseit irtja három évtized óta, az a férfiú a kit három évtized alatt — nemzedékek támadván és tűnvén el — mindenki ütött (még a pápa is — lovaggá), az a férfiú a ki folyton
és lankadatlanul annyi üldözés dacára is híve maradt az uralkodó vallásnak . . .
Az uralkodó hit t. i. az, hogy egyedül a pénz üdvözíti az embert.”
A bevezetőben nem véletlenül írtam azt, hogy „hagyjuk a politikusokat” és nem azt, hogy „hagyjuk a politikát”: azon egyszerű oknál fogva, mert abban a boldogtalan korban minden politika volt. Nem véletlenül írta már Bíborban született Konstantin is azt rólunk, hogy a magyar egy politikus nemzet: ami szebben megfogalmazva, azt jelenti, hogy a magyarok mindenen képesek hajba kapni:
„És Lonkai e dogma mellett is szegénymaradt.
Igaz, hogy egy szerény kétemeletes házacskát építtetett a „zöldfa-utcában.” de ezzel csak
gondjai növekedének az istenfélő férfiúnak, amennyiben adót kell fizetnie tőle s a házbér beszedésével nagy a vesződsége. Fót környékén, hogy mint többnyire a tisztelendő uraknak neki is legyen valami fekvősége, egy kis birtokot vásárolt, míg orvosai tanácsára Balaton-Füreden egy kéjlakot emeltetett. . .
Kecskeméthy Aurél azt mondta róla, hogy a nyála suviksz a nyelve kefe …. azért járnak a papok olyan fényes csizmában.
Én pedig azt mondom, hogy a nyála malter s a nyelve falverő-kanál; azért vannak házai
és villája.
A zsebe pedig papzsákjából készült, s azért szegény ember most is, mint a hogy annak
marad örökké.
…
Nem is csoda, mindig másoknak gyűjti a pénzt, az ominózus-Péterfilléreket . .
Szenvedélye ez, mely mint a Savoyardok dalainak refrainje: ,.Avec ci avec ca, avee la
marmotte”, ott lebeg minden bevégzett mondata mögött „Péterfillér, péterfillér s mindig csak péterfillér”.
Gyűjt ő Piusnak soha el nem készülő papucsaira. Don Carlos infáns számára, leégett és
le nem égett templomok fölépítésére, harangokra, misemondó ruhákra sat. S ezen kenetes gyűjtéseket mindig jellemzi az : hogy a gazdagoknak gyűjt a szegényektől, a mi első pillanatra sokkal nehezebb dolognak látszik, mintha a szegényeknek gyűjtene a gazdagoktól, — de Lonkai nagyon jól tudja, hogy ez a — könnyebb.”
…
Ímhol, látjátok, fényes lelkű utódaim, milyen szerencsétlen kor volt az, midőn az egyházfik péterfillérekből gyarapodtak. Ezt a példázatot pedig okulásnak írtam, egy szerencsésebb kornak, hogy egykor milyen világ vala.
Ölel benneteket…
A ti
Kálmánotok
1. Lonkay Antal hírlapíró és szerkesztő, szül. 1827. szept. 12. Bocskón (Máramarosm. Ma Románia) megh. 1888. aug. 29. Balatonfüred.
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”48825,48676,48517,48383,48214,48074,47984,47932,47790,47708″}
