Tavaly nyáron pár napot a nővéreméknél töltöttünk, hogy ott legyünk a lánya diplomaosztóján. Egy napra fölmentünk Pozsonyba is, hogy megnézzük a várost, és vásároljunk is valamit. Engem itt is a könyvesboltok érdekeltek a legjobban.
Valamiféle történelemről szóló könyvet kerestem, mégpedig olyat, ami a szlovák nézőpontot tükrözi közösen megélt történelmünkről. Ugyanis vallom, amit már a rómaiak is vallottak: hallgattassék meg a másik fél is! Mert, ha mindig csak a magunkét fújjuk, anélkül, hogy a másik fél álláspontja iránt a leghalványabb érdeklődést mutatnánk, abból csakis monológ alakulhat ki, nem pedig párbeszéd.
Végül aztán az általam keresett szerzőtől nem találtunk könyvet, helyette esett a választásom erre a memoár kötetre: Karol Sidor, Vatikánsky dennik /Vatikáni napló/ című könyvére. Választásomban aztán nem is kellett csalódnom, mert hát mégiscsak az első Szlovák Állam egyik prominens képviselőjéről van szó, aki Andrej Hlinkának, a szlovák nemzet „atyjának” volt a kedvence, a Slovak című napilap főszerkesztője. És, hát mégis, ki képviselhetné nála hitelesebben a szlovák álláspontot?
Igaz, hogy a naplóból kiérezhető bizonyos sértődöttség, hiszen vatikáni kiküldetését száműzetésként értelmezte, az otthoni politikából, minthogy az is volt. Patrónusának, Hlinkának a halála után ugyanis konfliktusba keveredett a Nemzeti Párt német orientációt képviselő szárnyával, amelyet Dr Jozef Tiso vezetett. Sidor ugyanis a kezdetektől meg volt róla győződve, hogy Németország ezt a háborút elveszti. Ezért aztán a szlovák politikai életet is kritikusan figyelte.
És itt álljunk meg egy szóra. Ugyanis, a Közép Európai történelem abszurditása, hogy két ország ugyanabban a szövetségben látja a megváltást – jóllehet homlokegyenest ellentétes reményekkel. Németország pedig nem habozott két szövetségesét egymás ellen is kijátszani, ha érdekei úgy kívánták. Ez például máig ható tanulság, hogy milyen könnyű két kis népet egymás ellen kijátszani!
A napló természetesen sűrűn foglalkozik Magyarországgal is, hiszen nemcsak szövetséges volt, de – és főként – állandó veszély is Szlovákia számára. Foglalkozik olyan elképzelésekkel is, amikről ma már tán csak a kutatók tudnak, de akkor beszédtéma volt. Minden sorából kiérződik a féltés, hogy félti Szlovákia nemrég megszerzett államiságát. Minden félelmét talán ez a mondat fejezi ki legjobban: „Csak nehogy Hitler odaadjon minket a magyaroknak!”.
…
A vatikáni „száműzetést” felhasználta arra, hogy kapcsolatot tartson az emigrációban élő ellenzékkel. Levélváltások, személyes találkozások, amiket a naplóban is megörökített, de mégis visszautasította az ajánlatot, hogy legyen az ellenzék vezére.
Polofón létére felháborodott azon, hogy Lengyelország lerohanásában szlovák csapatok is részt vettek, és részvétét fejezte ki Papée-nek a Szentszékhez kinevezett lengyel követnek.
Diplomataként már csak azért se érezhette magát jól, mert egyetlen idegen nyelven se beszélt, és így a hivatalos eseményeken kívül nem tud személyes kapcsolatokat létesíteni. Ezt a naplóban is szóvá teszi: „Oh, ha tudnék valami idegen nyelvet!”
A magyar nyelvet viszont tökéletesen beszélte, hiszen iskoláit jórészt a monarchiában végezte. A követségre járatott többek között magyar újságokat is. Rómában elkezdett franciául tanulni, egy orosz grófnőtől.
Mivel a családja otthon maradt, gyakran járt haza, Szlovákiába, és ezeket az alkalmakat mindig arra is felhasználta, hogy barátaival találkozzon, akik hasonló politikai nézeteket vallottak, mint ő. Régi barátainak sose tudta megbocsájtani, hogy átálltak politikai ellenfeleinek a táborába.
…
Nehéz olvasónaplót írni egy olyan könyvről, ami tudtommal magyarul még meg se jelent, de tekintsék ezt a cikket is figyelemfelhívásnak, akiket ez illet. Jelen sorok írója pedig megígéri, hogy mindent megtesz azért, hogy ezzel a tanulságos könyvvel megismertesse a magyar olvasókkal!
Sztakó Zsolt, Felvidék.Ma
{iarelatednews articleid=”50464,50402,50240,49815″}
