Felújították és újraszentelték az első világháborús emlékművet Füleken. Az ünnepi beszédet Erdős Vince, a Koháry Polgári Társulás alelnöke mondta. Gondolatait az alábbiakban közzé tesszük:
Tisztelt emlékező fülekiek!
Az első világháború az egész XX. századot meghatározta és nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy az a világ, amely ma körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született.
Utólag érthetetlen, miért volt rá szükség. Nemcsak az áldozatok magas száma, hanem a fő hadviselő államok által elérhető zsákmány is jogossá teszi a kérdésfelvetést. Az eseményeket viszont a kortársak irányítják, nem az évszázadnyi távlatból visszatekintők.
1914 nyarán az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának és a hadüzenet mozgásba hozta a szemben álló európai katonai szövetségeket, ezáltal néhány napon belül világméretű háború robbant ki, mely négy év alatt romba döntötte Európát.
Az első világháború során a Magyar Királyság területén 3 millió 800 ezer embert mozgósítottak, az 1855 és 1902 között születetteket hívták be katonai szolgálatra.
A legnagyobb veszteségeket a 6 legfiatalabb születési évfolyam , az 1897 és 1902 között születettek szenvedték el, ezeknek együttes vesztesége 14 ezer fő volt.
A háborúban elesett vagy eltűnt 661 ezer személy, 743 ezren megsebesültek és 734 ezer fő esett hadifogságba, az összes veszteség 2 millió 138 ezer fő vagyis a mozgósítottak több mint a fele. Hatalmas veszteség volt ez a királyság számára és természetesen valamennyi település számára a Magyar Királyság területén.
1918-ban befejeződött a világháború és tíz évvel később 1928-ban úgy döntött a füleki városközösség, hogy emlékművet állít az első világháborúban elesett fülekieknek. Az emlékműre felvésették a háborúban elesettek vagy eltűntek nevét. Az emlékoszlopot amely körül ma itt összegyűltünk a besztercebányai Horn cég készítette és 1928. szeptember 30-án ünnepélyes keretek között került leleplezésre. Az ünnepség keretein belül katolikus és protestáns istentiszteleten, amelyeken csaknem az egész füleki közösség részt vett, emlékeztek az elhunytakra és az emlékoszlopot a füleki ferences zárdafőnök szentelte fel.
Azt, hogy mit jelentett a háború a füleki emberek számára abban a korban és milyen következményei voltak talán úgy tudjuk átérezni ha felidézzük az első világháborús veteránok visszaemlékezéseit. Rendkívüli megdöbbentő erővel bírnak az egyszerű, írni-olvasni alig tudó férfiak papírra vetett emlékei. A szűk földrajzi térből hirtelen kilépő besorozottak számára a kitáruló világ nemsokára az olasz, galíciai, francia és szerb harcterek poklát jelentette és sajnálatosan gyakran a világháború lezárása utáni hadifogságok embertelen megpróbáltatásait.
Tisztelt ünnepi gyülekezet, engedjék meg, hogy idézzek ezekből a visszaemlékezésekből.
Íme néhány idézet a visszaemlékezések kezdősoraiból:
„Akkor ránk jött a világháború és nekem is be kellett mennem az ezredhez. Oda kötelességgel mentem drága magyar hazám védelmére, mert drága magyar hazám védelmét szent kötelességemnek tartottam és tartom ma is.“
„A világháború fergetege engem is elsodort. 1914. augusztus 1-jén el kellett mennem, itt kellett hagynom a kis családom és a kis szegénységem.”
„Kiütött a háború és 1914. július 28-án én is mentem, itt hagytam az asszonyt ötödmagával.”
„Alig kerültem ki a gyermekkor gondtalan éveiből, kitört a mi szeretett hazánkat megsemmisítő nagy katasztrófa. Nekem is el kellett mennem, itt kellett hagynom a szülőföldemet.”
Egy gondolat az egyik veterán visszaemlékezésből hűen tükrözi a frontokon harcoló katonák dilemmáját, hogy vajon ellensége e a másik oldalon harcoló, az övéhez hasonló sorsú ember.
„…Huszonnégy hónapot töltöttem Doberdo poklában és mikor a háború borzalmai közt láttam tömegesen elhullni az embereket, vegyesen a mieinket azokkal, akiket ellenségnek neveztek el, mindig felújult előttem elbúcsúzásom és az jutott eszembe, hogy ezektől is azt kérdezte az asszony, karján a gyerekkel: Oszt mikor gyüssz haza most mán?”
A háború következményeit legjobban talán szintén pár idézet által tudjuk felidézni.
„…Orosz fogságba kerültem, ott sínylődtem 28 hónapig. Aztán 1918-ban hazakerültem, és mire jöttem haza? A semmire, csak a két kis árvámat találtam.”
“…Apám nem ismert rám, mert nagy szakállam és rossz ruhám volt. Mikor én szóltam, csak azután ismert rám. Keserű, nehéz hangon szólt vissza: Te vagy, fiam? És kiesett a szerszám a kezéből, amivel dolgozott. És sírt, mert úgy néztem ki 24 éves fiatal létemre, mint egy ötvenéves koldus.”
„…Végigküzdöttem a világháborút, életemet, egészségemet nem kímélve, megsebesülve, orosz fogságba esve. Fogságban töltöttem 4 teljes évet. Fogságból hazaszabadulva, mikor Triesztbe értünk akkor hallottam először, hogy már nem vagyok magyar állampolgár, hogy már többé nincsen hazám. Szívem elszorult, torkomat a sírás fojtogatta. Bementem a cseh-szlovák konzulátusra, ahol kiállították számomra az útlevelet Mikor kezemben tartottam az előttem ismeretlen nyelven kiállított okmányt a következő kérdés fogalmazódott meg bennem – Hát ezért szenvedtem én oly hosszú ideig, ezért a nyomorúságos írásért vergődtem én keresztül a fél világon?“
Idén, 100 évvel az első világháború kitörése után döntött úgy a hagyományőrző Koháry Polgári Társulás, hogy felújítja az 1928-ban emelt emlékművet. Álljon itt mementóként, emlékeztesse a ma és a jövő nemzedékét egy világméretű háború borzalmaira és következményeire. Mielőtt sort kerítenénk a felújított emlékmű újraszentelésére a magam részéről ezt a pár gondolatot szeretném odahelyezni az emlékezés koszorúi mellé az emlékmű talapzatára.
Köszönöm a figyelmet.
Erdős Vince, Felvidék.ma
Elhangzott Füleken, az első világháborús emlékmű újraszentelésén december 10-én.
Fotó: Vármúzeum Fülek, facebook
{iarelatednews articleid=”50543″}
