Requiem a Don hőseiért
Csak a hallgatást hallani,
mintha minden rendjén lenne.
– – – – – – – – – – – – – – – –
Megvagyunk, élünk.
Mi fáj nekem,
nekünk mégis?
Csontjainkban, inainkban
sajognának még mindig
felkoncolt, kiszenvedett,
karóba húzott forradalmaink?
A szánk még mindig
Dózsa húsától bűzlene?
Ezért nyeldeklünk,
s keserűek kiköpött szavaink,
mint az epe?
Idegeinkben még ma is
a Csele-patak árkába zuhant,
s a Segesvárnál elesett,
ledöfött ország rángana?
Isonzó, Galícia fájna?
A proletár hadak után széttiport,
szétszóratott haza?
Ami hogyne fájna!
– – – – – – – – – – –
S hogyne sajogna,
hisz naponta szívünkig nyilall,
az idáig, irdatlan kerülővel
a szérűk, kertek aljáig
elérő Don-kanyar!
Serfőző Simon Feledésből az emlékmű című, megrázó erejű verse kongatta meg talán leginkább azt a harangot, mely szét kívánta zúzni a „gigantikusra nőtt némaságot”, azt a némaságot, melyet a Don-kanyarban elesett magyar hősök emlékének megtagadásából emelt a hivatalos Magyarország az elmúlt évtizedekben. Serfőző Simon e versében azok a Don-kanyar „világárvaságában felrobbant szívű” magyar katonák kelnek életre, akiket eddig „csak az udvarról, konyhákból felröppenő család fogadott szívébe vissza”, s akiknek eddig „az éjszakák gyújtottak csillagokat, gyertyákat”. De meddig lehet így élni, kérdezi a költő: „behúzott nyakú, válla gödrében kushadó népként, akivel önmagát köpették le” az ország vörös urai?
E megrázó vers hatására gyűjtötte össze Bobory Zoltán költő, a székesfehérvári Vár című folyóirat főszerkesztője Farkasszélben című könyvében azokat a szépirodalmi alkotásokat, melyek – reményei szerint – segítenek lebontani a „feledés emlékművét”, a „pernyéző közönyt s fullasztó beletörődést” azáltal, hogy ezen írások hatására legalább résnyire „föltépődnek a szoros szájzárak”, s szólhatunk „sirató, gyászos szókat, országba-világba kinyílókat”.
Jeles írók-költők segítségét hívta e fontos és nehéz küldetésre Bobory Zoltán – többek között Bella Istvánt, Csoóri Sándort, Kalász Istvánt, Csanádi Imrét, Illyés Gyulát, Zalán Tibort, Utassy Józsefet, Nagy Lászlót, Zelk Zoltánt, Sinka Istvánt, Buda Ferencet, Juhász Ferencet, Nagy Gáspárt; na és felvidéki magyar költőket is – Berkó Sándort, Mécs Lászlót, Fellinger Károlyt, Kulcsár Ferencet –, jelezve, hogy felvidéki magyar katonák is nagyszámban vettek részt és estek el a félelmetes doni harcokban.
Nyílt levél című írásában a könyv összeállítója, Bobory Zoltán – bár senkije nem harcolt a Donnál – így vall: „Igenis érintett vagyok. Százharminchatezerszeresen. Mint mindnyájan. Magyarok.”
A százharminchatezer természetesen a Don-kanyarnál elesett magyar katonák lélekszáma. A „mindnyájan, mi, magyarok” pedig a Kárpát-medencében élő, mintegy tizenötmilliónyi magyarság – bár, akármilyen ijesztő és fájó is, a magyar nemzet eme „második Mohácsához” sokan még máig is elutasítóan és ellenségesen viszonyulnak, szemben az egyéb tragédiákat éjjel-nappal gyászolókkal. 2015. február 4-én ennek a nagyszerű – szerencsére szaporodó számú – könyvnek, ennek az „emlékműnek” volt a bemutató estje Dunaszerdahelyen, az Arthe Caféban, Zirig Árpád és Bobory Zoltán költő, valamint P. Maklári Éva magyartanárnő és Cserty Gábor gitáros-zeneszerző közreműködésével.
Nem mellesleg: a bemutatott, Farkasszélben című könyv borítóján a Királyhelmecen élő fotóművészünk, Tóthpál Gyula Don-tövis című, a 2. magyar hadseregnek emléket állító, döbbenetes erejű fotója látható, mely egy, a zord fagyos hómezőn álló, keresztre feszített „bogáncs-embert” ábrázol, kezében tépett zászlóval és törött szuronnyal.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
