A magánkiadású könyvekkel kapcsolatban mindig van bennem valamiféle averzió. Nem tudom – így elolvasás előtt – vajon mit veszek a kezembe, mi az oka, hogy nem a megszokott pályázati úton jelenik meg a nyomdafestéket látott termék. Ez járt a fejembe akkor is, amikor kezembe került Szakál Gábor: „Üzenet a végekről” című magánkiadásban megjelent könyve.
Vékonykának nem mondható, puhafedelű, kurzívval szedett műve – amely szokatlan a mai nyomtatott sajtóban. Lám, ilyen is van.
A magánkiadáshoz pénz kell. Nem is kevés. Vagy támogató – ahogy régebben mondták: mecénás. De hiába keresem, se kiadót, se támogatót nem jelöl a könyv. Titok. Aztán olvasás közben rájövök: a tartalom miatt. A szerző két részre tagolta mondanivalóját. Versekre, illetve cikkekre, karcolatokra, esszékre, értekezésekre. Én inkább vitairatoknak látom a leírtakat. Majdnem azt mondtam: középkori egyházi – vallásháborúkra hasonlító írásokra. Itt azonban nem egyik felekezetnek a másik felekezethez írott válaszokat olvashatja az olvasó, hanem egy egyházon belüli: úgymond, hogyan tovább, merre haladjon az olyan egyház, amely történetesen forradalminak mondta magát keletkezésétől fogva. Vagyis a katolikus vallásból kiszakadt protestantizmusról van szó. Közelebbről a magyar református egyházról, annak huszadik századi változásairól. Vannak ugye a megcsontosodott egyházi vezetők, nem is kevesen, – és a haladást, a mai életünkhöz igazítani akarók tábora az egyház vezetésén belül.
Egyik a történelmi hagyományokat tartja fontosnak – benne a magyar reformátusság múltbeli megpróbáltatásain át, annak megtartó erejét, a valláson keresztül a magyar nyelv szerepét a nemzet életében. A másik fél a rajtunk kívülálló világ haladásához szeretné kötni az egyház szerepét napjainkban. Generációs probléma? Nem mondanám. Inkább nézet kérdése. Együtt változni a változó korral. A történelemben sok minden lejátszódott Kálvin óta. Magában az egyházban is. Ember legyen a talpán, magasan művelt egyházi személy, aki meri vállalni a felelősséget döntéséért: mi maradjon meg a kálvini korból, mi az, amit feltétlen meg kell újítani az egyház életében.
Vitatkozni kell, sőt muszáj. Érveket sorakoztatni pro, és kontra, egymással szembe állítva, de az érveket, vitákat ne a személyeskedés, a gyűlölködés talaján kell megvívni. Szakál Gábor könyve éppen ezért érdemel, érdemelne nagyobb nyilvánosságot. Mert ez a könyv inkább a megértést, az egymás közötti megbékélést szorgalmazza írásaiban. Mert csak ez vezet eredményre, mindenki megnyugvására. Az egyházi vezetés vitassa meg a liturgia, a dicséretek, zsoltárok ének-kultúráját. Ne csak a szűken vett egyházi vezetés, hanem maga, a vallásához hű okos gyülekezet. Azért mondhatjuk: ez az egyház alulról építkező. Bár a szerző bizonyos értelemben csak az arra felkent vezetőknek adná meg ezt a jogot.
Szakál Gábor, a volt jónevű, elismert tenorista, az éneklésben szakember – egyházi orgonista – már régebben foglalkozik azzal a gondolattal, hogy szükség volna egy olyan református gyakorlati énekeskönyvre, mely tartalmazná a legismertebb, a leggyakrabban használt dicséreteket, zsoltárokat. Sőt, még tovább megy vizsgálódásaiban! Az énekek zöme nem felel meg a magyar nyelv szabályainak, hangsúlyainak. Ezért néha elvész a bennük lévő gondolat, nem éri el azt a hatást, amelyet a hívek elvárhatnának. Baj van a fél-, s negyed hangok, a szünetek betartásával. A falusi, de néhol a kottát ismerő városi templomba járó hívek sem követik az előírt ritmust. Mert sok esetben ezek az énekek francia, német, illetve angol dallamra írt szövegek, s a magyar fordításban más helyütt van a nyomaték, mint az említett eredeti szövegekben.. Néhol még az annyira kedvelt Szenci Molnár által magyarított szövegek sem állják meg ilyen szempontból a magyaros hangzást.
Más protestáns egyházakban, például a Cseh Testvéreknél új szövegeket írtak a meglévő dallamokra jeles költők bevonásával. A szlovák református egyház a közelmúltban – Szakál Gábor és mások közreműködésével – átdolgozta az énekeit, szövegeit megújítva azt a mai szlovák nyelv követelménye alapján. Magyar vonatkozásban is volt már kísérlet az énekes könyv megújítására, – különös tekintettel az elavult, vagy régies kifejezések megváltoztatására. Ilyen például többek mellett a Czinke – Szotyori féle részleges átdolgozás, amely napjainkban is kedvelt a gyülekezetekben. És éppen ezen a területen van a legtöbb ellentmondásos vita. Szükséges-e a régi kifejezések megújítása a mai szóhasználat szerint, vagy nem. A tagadók arra hivatkoznak, hogy a magyar nyelv változása az idők során nem olyan feltűnő, mint más nyelvekben, a szövegből kifolyólag érthető a régies szóhasználat, kifejezés,nem zavarja az éneklőt. Továbbá a magyar református egyház nyelvi kultúrájában napjainkig is fontos szerepet töltött, és tölt be a hagyomány, a történelmi múlt. Ezt megváltoztatni nem szabad.
És még valami, ami ugyan nincs a könyvben, de gyakorló magyar szakos tanári múltamra hagyatkozva eszembe jut: úgy tanítottam, ma is bizonyára úgy tanítják a szakos tanárok, hogy a Balassi strófa (aab,ccb,ddb, rímképletből áll – és hat hat hét, hat hat hét, hat hat hét szótagból formálódik) Balassi Bálint saját szerzeménye. Nézzük csak meg:
Eltévedtem mint juh
Eltévedtem mint juh,
A bűnösök útjára
Te ontál drága vért
Elveszett juhokért
Viselj gondot a nyájra.
(215.zsoltár, Zengedező Mennyei Kar) Tökéletes Balassi- strófa.
Vagy például ilyen, többek mellett a III. zsoltár ( szerzője: Bourgeois, Genf,1551. szövegének szerzője: Marot K. ). Hallgassuk csak: Ó mely sokan vannak/ Akik háborgatnak/ Engemet, én Istenem!/ Nagy sok ellenségim/ És sok gyűlölőim/ Tusakodnak ellenem./ Sokan azt alítják/Lelkemről azt mondják/ Elveszett ennek gondja./ Segítsége nincsen/ Mert elhagyta Isten,/ Így szólnak bolond módra./ Ez a versforma tehát már Balassi Bálint előtt megvolt. Balassi csak sikeresen beépítette költészetébe. Nem hiba, csak az igazság kedvéért illik tudnunk róla.
Az énekes könyvet forgatva – különösen a XVI. századi francia eredetű zsoltároknál ez a forma természetes volt. Kálvin annak idején maga kérte meg Bourgeoist: olyan dallamokat kreáljon „hogy a súly és a méltóság mellett egyszerűek, vagyis könnyen elsajátíthatók legyenek”. Akár népdalok is. Mint ahogy Szakál Gábor írja: a gyülekezeti éneklés nem azonos a kórusi énekléssel. Emez fohász, amaz meg akárhogy is vesszük: Produkció.
Balassi nevelőjétől, a hitvitázó Bornemissza Pétertől elsajátíthatta, az Erdélyi Fejedelemségben töltött ideje alatt pedig használhatta is az elsajátított formát, sőt kereshetett hozzá megfelelő dallamokat is. Ha a Balassi- versek megzenésített változatait szívükön viselő énekmondóink a hangszereiken játszó dallamokat nem a saját ízlésűekre formálnák, valószínű hogy megtalálnák az eredeti dallamokat a magyar népköltészetben ugyanúgy, mint Bourgeois a franciában, úgy, ahogy azt Kálvin javasolta a maga idejében a dallamszerzőknek.
Szakál Gábor könyve magánkiadás: minden előnyével – és hátrányával. Kiviláglik belőle a tárgya iránti szeretet és féltés, a hozzáértő elemzés. Ugyanakkor észrevehetően nincs jelen a korrektor, a nyelvi lektor, és az illusztrátor munkája. Komoly hiány. ( például: fényképek beillesztése, ollózott tusrajzok,stb. lazítja a komoly, gondolkodásra késztető mondanivalót.) Más részről egy gondolkodó, mélyen érző, a tárgyában magasan művelt ember gondolatait tükrözi ez a könyvecske. Érdeklődéssel várom, ébreszt-e termő vitát az illetékesek között ez az akár vitaindítónak is felfogható írás.
Gyüre Lajos, Felvidék.ma
