Nagy hullámokat vet ez újabban Európában. Pedig nem új jelenség, volt már ilyen errefelé, igaz, néhány évszázaddal ezelőtt, amikor többféle nép (törzs) indult el jobb hazát keresni. Persze más volt az. Akkor. De láthattuk: a Római Birodalom bukása után ez is lényegesen hozzájárult kontinensünk arculatváltásához. Kevésbé tudatosították, hogy valami új keletkezik. Akkor. És azt sem, mennyire fontos a hagyomány, a kontinuitás.
Azóta már észrevettük. Ami pedig azóta szintén más: kontinensünk megtelt, nincsenek üres térségek, ahova egy egész népcsoport letelepedni képes volna. A munkaerő szabad áramlása pedig nem azonos azzal a tömeges országcserével, ami most zajlik. Mert ez a mai népvándorlás lényegesen más. Nagyon más! Mégis: aki ez ellen fölszólal, azt máris xenofóbiával és rasszizmussal vádolják, pedig még nem is tett semmit, csak szóvá tette a problémát. Ismerős ez: elég a cigányokat emlegetni, máris letorkollnak. Pedig más probléma az is: a cigányok néhány évszázaddal a népvándorlás után jöttek hozzánk, ám megismerésük és integrálásuk valahogy még nem sikerült igazán. Bár elég régen élnek itt, hogy kölcsönösen megismerjük egymást. Mi van tehát, ha egy teljesen más környezetből, más hagyományokkal, más vallásokkal, más kultúrákkal, más szokásokkal, más etikával rendelkező nagyon eltérő, vegyes tömeg ékelődik be közénk – azt hogyan tudjuk földolgozni? És persze nem csupán mi, hanem maguk a bevándorlók is. A konfliktus törvényszerű következmény, hiába vádolnak emiatt bárkit azok, akik a felelősség alól kibújni szeretnének.
Az elképzelés, hogy az Európába bevándorlókat bizonyos kulcs szerint kéne az egyes országok között fölosztani, jól hangzik azoknál, akik a leginkább érintettek, ahova a legtöbben jönnének. Ám ez az áldemokrata javaslat olyan, mintha valami áru elosztásáról volna szó különböző raktárakban. Csakhogy itt nem áruról, hanem emberekről van szó! Nem tárgyakról van szó, amelyek szó nélkül ott maradnak, ahova letettük. Emberekről van szó! Emberekről, akiknek más elképzeléseik vannak, mint nekünk, más hagyományaik, szokásaik, kultúrájuk, erkölcsük – olyan, amit gyakran nem is értünk. Ráadásul olyan jogokkal ruházzuk föl a bevándorlókat, amelyek számunkra ugyan lehetnek természetesek, az idegen világból idecsöppent emberek számára azonban újszerűek, s nem föltétlenül tudnak bánni azokkal. Az eltérő értelmezések pedig túl gyakran torkollnak erőszakba. Ezt már nem látják a különböző szabadságjogokkal hadonászók? Vagy netán valamilyen érdek fűződik ehhez, előny származik ebből számukra?
Nem kell túl messzire menni, miféle következményekkel járhat az ilyen betelepülés. Vagy pontosabban: az őslakosság fölhígítása. Nézzük meg a szlovákiai nyelvhatár száz év előtti térképét és hasonlítsuk össze a mostanival. Fiatal koromban még éltek Dobsinán vagy akár Iglón is magyarok. Ma? Vagy vegyük az olyan falvakat, mint Hviezdoslavov, vagy mondjuk Orávka. Ezeket a magyarlakta vidékre költöztetett szlovák telepesek alapították a múlt században. Van egy olyan jog, miszerint nem lehet a lakosság összetételét külső ráhatással mesterségesen megváltoztatni. Ezt ugyan ki veszi figyelembe? A piac szabadsága, a költözés szabadsága stb. úgyis fölülírja az ilyet.
A kérdés az, mit tartok fontosnak. Valamint az, mi jó nekem és a közösségemnek. De főleg nekem, ugye? Élni és élni hagyni – ez is olyan közhellyé silányított életfilozófia, ami legföljebb idézgetésre jó, de egyébként nem használják, viselkedésmodellnek pedig már végképp nem. Ha ilyet a magyar kormányfő szóvá tesz, abból brüsszeli botrány kerekedik, de ha egy nagyobb ország politikusa, akkor az rendben van. Általában, ha a magyarok valamit szóba hoznak (Magyarországon vagy Erdélyben, Felvidéken, stb.), azon szívesen találnak kivetnivalót (bár éppen ezért jobban vigyázni kéne, nehogy erre okot szolgáltassunk). Ha pedig Brüsszelben kitalálják, hogy a bevándorlás már mégis túlzott méreteket kezd ölteni, és ez ellen katonailag is föl kéne lépni, az szintén jónak találják. A halálbüntetést akár csak megemlíteni isten ments, ám arról nem hallani, az embercsempészetre használt csónakokat hogyan fogják megkülönböztetni a csak halászatra használt csónakoktól, s hogyan kívánják ezt a katonai akciót haláleset nélkül véghezvinni. Az iszlamistáknak pedig ki ad el fegyvert – s kit zavar az? Nem volna mégis jobb arról gondoskodni, hogy a menekülteknek ne legyen oka menekülni? Hogy olyan viszonyok uralkodjanak hazájukban, amelyek nem késztetnek tömeges kivándorlásra? És mi volna, ha nem hivalkodnánk olyan látványosan az úgynevezett jólétünkkel, amely idecsábít bárkit? A jólétbe végül nem beleülni kell, azt megteremteni kell.
A liberálisok látványosan elájulnak, ha idegengyűlölettel találkoznak, ám mit tesznek annak érdekében, hogy arra ne legyen senkinek oka? Ha szabadságot adok, ahhoz egyúttal kötelességet is kell adni. Olyan ez, mint mifelénk a karácsony lett: a jó üzlet nevében már ősszel is az legyen, a karácsony erkölcsi üzenete ugyanakkor senkit sem érdekel, elsüllyesztik a bőség áradatában. Ugyanilyen álságos a szlovák kormány álláspontja a bevándorlással kapcsolatban. Szlovákia azon országok közé tartozik, amelyek a legkevesebb menekültet fogadtak be, viszont tárt karokkal támogatja a szlovákok betelepülését a magyarlakta vidékre. Csupa jószívűségből, haszonlesés nélkül, persze, egy nemzetállam jóhiszemű építése érdekében. Kifelé sunyítanak, eljátsszák a jó fiút, idehaza pedig ott ütnek a fejünkre, ahol csak érnek. Megfelelő nyelv-, állampolgársági meg egyéb hasznos törvénnyel, állítólag nem érvényesülő dekrétumokkal. Mert itt állítólag mi vagyunk a bevándorlók. Igaz, jó ezer évvel ezelőtt jöttünk, mégis betolakodónak tartanak.
A bevándorlás helyett sokkal inkább az együttéléssel kéne itt foglalkozni. Nem populista szólamokkal, hanem becsületesen, őszinteséggel.
Aich Péter, Felvidék.ma
