„Korán megtanultam az élethez szükséges bölcsességek talán legnagyobbikát, anyai nagyanyám mondása volt, ami azóta is annyi gondon-bajon átsegített, nevezetesen, hogy mindig azt kell csinálni, amit csinálni kell.
S ettől az élet is szerfölött leegyszerűsödhet számunkra, és rengeteg frusztrációtól óvhatja meg az embert, ha így s ezzel áll hozzá az élet dolgaihoz.” Nem is olyan régen, 2012-ben mondta e fenti „bölcs” szavakat Tóth László Pécsi Györgyinek, aki egy terjedelmes beszélgetésben – többek között – azt kérte tőle, hogy készítsen gyors leltárt a munkahelyeiről és vállalkozásairól. Olvashatjuk persze A szövegemberben a válasz részleteit is, együtt a negyvenhét interjúból montázsolt, regényesített könyvben a több száz kérdésre adott válaszokkal – mely egy életet, s azon belül egy életművet ölel át, mindenekelőtt a múlt évszázadi magyar „életet és irodalmat”. „A célom ezzel a könyvvel a vallomás volt – magamról, életemről, pályámról, s arról a korról és világról, melyben életem eddigi (első?) hatvanöt évében éltem, azaz, szélesebb értelemben, a 20. század második fele közép-európai történéseiről, s még szélesebben és áttételesen az egész 20. századról. Tehát elsősorban mégsem én voltam itt érdekes (a magam számára sem), hanem a kor(om), ahogy azt egy bizonyos nézőpontból, egy bizonyos érzékenységgel – mely történetesen az enyém volt – meg lehetett élni” – mondja „előszó helyett” a: kicsoda is? Nos, A szövegember éppen erre a kihegyezett kérdésre ad, igyekszik választ adni Tóth Lászlóról, egyrészt költőként, íróként, művelődés-, irodalom- és színháztörténészként, szerkesztőként, műfordítóként, másrészt emberként: Ádámként (két füle közt), Odüsszeuszként (Ithakából Ithakába), bolygó hollandiként, szövegemberként, Alter Egóként és még számtalan más formában-alakban-módon.
Az élete során talán húsznál is több helyen lakó Tóth László Budapesten született 1949-ben, ötéves korától Szlovákiában élt, 1986-tól ismét Magyarországon találjuk, 2006-tól újra Szlovákiában tartózkodik – magyar állampolgárként. Ezalatt mintegy száz könyvet írt, fordított, válogatott, szerkesztett – mindezek pontos jegyzéke megtalálható tárgyalt könyvünk végén, a fontosabb életrajzi adataival együtt, ezért erről csak ennyit.
Vessünk inkább pillantást A szövegember néhány „bölcs” üzenetére. Költőnk kamaszkorától elég mélyen belemerült az életbe: „az aratástól és a tehénpásztorkodástól kezdve a földmérésig, az útépítéstől a sörgyári molnárkodásig, a raktárkodástól, pincérkedéstől a traktorkabinetfestésig”, megismerve embereket, társadalmi viszonyokat, szociális szinteket; s mindezt a mai diplomás fiataloknak is ajánlaná, hogy „megtanulják, mikor hány az óra”, s kevesebben legyenek, akik „nem látnak ki a fejükből, s nem látják a fene nagy műveltségük fájától a való élet erdejét”. Tóth László termékeny-termő életében – ahogyan ő mondja – csavar volt mindig és mindenütt, s ennél a csavar-létnél sohasem vágyott többre: „Etetni a dobot, a gép tetején, tűző napsütésben, fulladozva az égető portól, a szúrós tönktől – ha valami, bár kiköptem a tüdőm, ez tényleg szép volt” – mondja Pécsi Györgyinek hatvan-egynéhány évéről, egyben belátva, hogy életében a lehető legegyszerűbb kérdésekre sem talált egyszerű válaszokat.
Tóth László tapasztalatai valóságának, szocializálódásának, létszemléletének, életfilozófiájának talpalatnyi földje mintegy tízezer négyzetkilométer volt, Budapest, Izsa, Komárom, Dunaszerdahely, Pozsony között, de még inkább a se itt, se ott meg az itt is, ott is; mi több, a komáromi Duna-híd kellős közepe volt a képletes otthona és hazája, amúgy meg az a hely, ahol a családja és a barátai vannak. Itt ezen a helyen, ebben az otthonban zajlik az ember legnagyobb vitája önmagával, még szenvedni is félrevonulva, mint az állat. Itt ismerve fel önmaga mélyén, hogy az ember gyermekkorának helye, Tóth László esetében Izsa a világ közepe marad örökre: „izsaiságát” ő is mindenüvé magával vitte; s ugyanígy van az ember a magyarságával is: egyszer csak van nekünk, és kész – mindörökké.
Mi voltunk a beatnemzedék utolsó hulláma, vallja Tóth László magáról és nemzedékéről, az Egyszemű éjszaka és a Fekete szél költőiről-íróiról. Elindultunk a keouraci úton, vonatok vécéjében bliccelve, belegajdolva a csallóközi éjszakába Ginsberg Üvöltését, élve az elme Ferlinghetti-féle vidámparkjába. Ugyanakkor a világok – egyik – kapuja is itt tárult ki előttünk, előtte: kedvére válogatva a különböző kultúrák, filozófiák, mozgalmak, irányzatok, eszmék, esztétikák között.
Ezer meg ezer ügyről, tényről-dologról esik szó a A szövegemberben, de a lényeg ugyanaz marad végig: az ember, az író igyekezzen megőrizni önállóságát, kívülállását, csoportfüggetlenségét, mert csak így képes erősíteni belső tartását, igényességét, állandósult fogékonyságát az újra, a sajátosra, a nem szokványosra; hogy az író, költő művei új és új erőpróbák legyenek: összegzések és csaták, feszültségek és feloldódások; mintegy látomássá szervezni a „felfedezett, birtokba vett, megismert, berendezett, lakhatóvá tett és benépesített világot”.
Így adódott, hogy végső felismerésként Tóth László megfogalmazta: írónak lenni állandó készenlétet jelent, s az íróság mellett inkább az életet gondolja melléktevékenységnek: azaz a valóság irodalma helyett inkább az irodalom valóságáról beszélhetünk, amelynek sűrűjében szembesülhetünk Istennel, azaz hát saját megfoghatatlan énünkkel.
Száz szónak is egy a vége: az ember, a költő nemigen tehet mást, mint egész életében építkezik – építi önmagát, a személyiségét, műveit. „És azon múlik minden, hogy ez az építkezés autentikus, értelmezhető világot eredményez-e, vagy sem”; ha értelmezhetőt, akkor másokat is megajándékozunk a munkánkkal: egy csepp „halhatatlanságot” kínálhatunk fel embertársainknak.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47525,46538″}
