Mint írtam volt előzőleg, a kezdetektől nagyon szerettem, ha felolvastak nekem
Mindig az volt az ügyeletes „áldozat”, aki éppen ráért… a legtöbbször a nagyapám, aki ekkoriban lett nyugdíjas. Szegény öreg, nem hiszem, hogy az életében annyit olvasott, mint amennyit én nyaggattam, hogy olvasson fel nekem. Akkor még nem nagyon ment a beszéd, ezért úgy adtam a tudtára, hogy mit akarok, hogy a könyvre mutattam, és kinyögtem, hogy „o”, ami felszólítás volt, hogy olvasson fel nekem/ez a rossz szokásom sajnos azóta is megmaradt, hogy gyakran csak a szavak első szótagját ejtem ki, amivel rendszeresen őrületbe kergetem a környezetemben élőket/.
Legjobban azt szerettem, ha nagyapa Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese című gyűjteményéből olvasott fel nekem. Márti pedig a Winnetou-t olvasta fel, ami akkoriban olyan sláger volt, mint manapság a Harry Potter.
A felolvasásokat azonban komoly egyezkedés előzte meg, amikor arról alkudoztunk, hogy hány oldalt olvassanak fel nekem a családom tagjai – és mondanom se kell, hogy a végén mindig morcos voltam, mivel a legjobb résznél hagyták abba. Azért a legtöbbször sikerült kikönyörögnöm egy ráadás oldalt is!
Anyu épp akkor volt otthon a húgommal, és megunta, hogy naponta nyaggatom, hogy olvasson fel nekem, miközben Timi a szomszéd szobában sirat… egy szép nap elhatározta, hogy megtanít olvasni. Hátha menni fog ez magamnak is.
Előkerült az első osztályból megmaradt ábécés könyvem, és anyu megmutogatta a betűket. Szép sorjában, az A-n kezdve és a Z-n végezve.
Olyan lelkesen vetettem magamat bele a tanulásba, hogy pár nap múlva ismertem az összes betűt, ezután pedig megpróbáltam összeolvasni őket. Élveztem, hogy a szemem előtt alakulnak át értelmes szavakká a betűk, és a sikeren felbuzdulva most már egész mondatokat olvastam el a könyvből.
Azt hiszem, ekkor történt, hogy egy életre a betűk, a leírt szó bűvkörébe kerültem. Bátran mondhatom, hogy olyan volt ez nekem, mint a csillagásznak, mint mikor egy új galaxist fedez fel. Én a Guttenberg galaxist fedeztem fel.
Ez azonban még távolabb van.
Most még csak ott tartok, hogy megtanultam olvasni.
Folytatás következik
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”54473,54325,54198,54055,53919,53769,53617″}
