Hajdan a summások, illetve a földesúri birtokon aratók a munka befejezésekor aratókoszorút készítettek, s azt énekszóval adták át munkaadójuknak. Kerényi György szerint ilyen régi – gregorián átvételre visszamutató – aratóének az Elvégeztük az aratást kezdetű, melynek szövege így hangzik:
„Elvégeztük, elvégeztük
az aratást, az aratást.
Készíjj gazda, készíjj gazda,
jó áldomást, jó áldomást!
Gyerünk rózsám, gyerünk rózsám
a szőlőbe, a szőlőbe.
Szedjünk szőlőt, szedjünk szőlőt
keszkenyőbe, keszkenyőbe…”
(Kerényi 1982, 99-100)
Kitér Kerényi a szokásokkal foglalkozó könyvében Bartók Béla gyűjtéseire is, megjegyezve, hogy a kutató „alig ismerhetett számottevő ilyen dalt”, mégis fölvette az aratást az énekes népszokások közé. Erre talán a szlovák népzene szeretete késztethette őt, hisz „abban a zenében csodálatos aratási, illetve szénakaszálási dalok vannak”. (Kerényi 1982, 101)
Az Ipoly mentén is kötődtek dalok és szövegek az aratási dramatikus szokásokhoz. Ezek főleg a végzéskor, az aratókészorú átadásakor bukkantak fel. Pereszlényben, amikor már vége felé közeledett az aratás, két ügyes marokszedő kiválasztotta a legszebb búzakalászkévéket, s ezekből egy szép búzakoszorút kötött. Előző nap már bejelentették a gazdának, hogy, ha Isten is úgy akarja, másnap behozzák a végzési koszorút. A gazda és családja ünnepi vacsorával várta az aratómunkásokat. Napnyugta után aztán az első kaszás a kasza nyelére akasztotta a búzakoszorút, s nótaszóval indult a menet a gazda udvarába. Ott eme verset mondva adták át a koszorút:
„Ajándékul hoztuk a búzakoszorút,
melynek sikeréül sok verejték elhullt.
Legények, lányok arattak, csépeltek,
a zúgó gépekkel versenyt énekeltek.
Ezt a kis koszorút szeretettel adjuk,
igaz szívvel itten mámma megfogadjuk,
hogy dolgozni fogunk szorgalmasan, szépen,
és a munkásnépre nem hozunk mink szégyent.
De hogy bezsédem ne nyúljon hosszúra,
átadom koszorúm szeretettel szólva.
Szívből azt kívánom, hogy mához egy évre
Találkozzunk újra friss jó egészségben!”
( Horváth Mihályné adatközlése)
Miközben a koszorút átadták, a gazdasszony ügyesen leöntötte az aratót egy kanna vízzel, hogy a jövő évben is olyan frissek legyenek, mint most. Aztán a gazda betessékelte az aratókat a szobába; étellel és itallal kínálta őket, a koszorút meg fölakasztotta a mestergerendára, s az „ott lógott egísz évbe´”. Pereszlényben Mokso Gyula aratói is készítettek koszorút. Ezt ő is a szobába tette, ahol egy évig maradt. Vetéskor a koszorú kalászaiból „kimorzsót” szemeket kaverte a vetőmag közé. (Csáky 1987, 175-176)
Tudomásunk van arról, hogy Csallóközben az előző évi aratókoszorút Szent János (Szent Iván) napján a gúlába rakott máglya közepére szúrt „molfára” tették, majd elégették. (Marczell 1997,58)
A bearatási koszorú átadásának Ipolykérben is nagy hagyománya volt. Minden 10 hold körüli gazdánál dolgozott 2-3 pár arató, s amikor végzéskor a koszorút vitték a portára, énekes segítéséget is kértek. Átadásnál ezt a dalt énekelték:
„Jó gazduram, adjon Isten jó estét,
megérkeztünk, mint egy váratlan vendég.
Megérkeztünk örömére, nem búra,
aratástól meg vagyunk szabadulva.
Jó gazduram, szépen kérjük mi magát,
nyissa ki a sárga bugyellárisát.
Nyissa ki és adjon egy párezer koronát,
az arató hagy mulassa ki magát!”
(Lakotáné Kovács Mára, 1931 adatközlése)
A fentiekhez hasonló szokásról olvashatunk Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben című kiadványban is. Matusiak Simon ebben a galíciaiak aratóvégző ünnepéről számol be, megemlítve, hogy az úgynevezett dozynek (aratás vége), vagy wieńcowiny (koszorúzás) ünnepi mulatságát az uraság rendezi mindazok számára, kiknek „az aratásnál dolguk volt”. Azt is elmondja, hogy az ünnep elő estjén „a vidéken termett legszebb és legnemesebb gabonából, többnyire tiszta búzából koszorút fonnak a legelső marokszedő lány házánál…/…/ A koszorú kötése közben a lányok alkalmi dalokat énekelnek. Így például a ropczyci kerületben ezt:
„Búzakalász, nyújtózzál,
Az abroncsra fonódjál!
Lányok, ti is fonjatok,
Nekem kalászt adjatok
Az én koszorúmba.
Ki-ki szedjen jó korán
A virágból szaporán,
S adja ide fölfűzve
Szépen koszorúba.
Bokrétába a rózsát,
A fehérét s pirosát,
Szalagokkal fonjátok,
S nékem ide adjátok
Az én koszorúmba.”
(Katona Lajos fordítása. CD-változat)
A koszorút itt aztán először a templomba vitték egy négylovas kocsin, majd mise után énekszóval tértek be az urasági lakba.
Az aratás befejezése tehát valóban örömünnepnek számított valamennyi nyelvterületen. S mint láthattuk eddig is, a szokások és hiedelmek tényleg gazdagon áthatották azt. A magának arató család csak akkor rendezett kisebb ünnepséget, ha a munkát kölcsönös segítséggel végezték. A nagyobb ünneplésekre tehát csak a nagygazdáknál, vagy az uradalmakban került sor. Ez viszont itt több „oknál” fogva is elengedhetetlen volt. Mert hisz – a hiedelem szerint – például a gazda karjának, lábának átkötözése egyfajta mágikus cselekedet volt, melynek elmulasztása esetén „nem eresztett volna jól a búza”. Az aratás befejezésekor meg azért hagytak néhány szálat a földön, hogy „a zivatar, vihar a következő évben ne tegyen kárt a vetésben.” (Balassa-Ortutay 1979, 197)
Csáky Károly, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”54653,54561″}
