Az elmúlt 25 évben nekünk állandóan azt szajkózták, hogy törekvéseink „nem időszerűek”. 1990-ben azért nem, mert akkor a demokráciát kellett felépíteni; 1993-ban azért nem, mert Szlovákia önállósulásakor az ország függetlensége ingatag lábakon állt. Aztán Mečiart kellett legyőzni, utána az európai integráció miatt kellett hallgatnunk. Mindig volt valami, ami miatt lehetett azt mondani, hogy nem, „ez most nem aktuális”. Ezzel kell most szakítani – mondja Berényi József. Martosi interjúnk az MKP elnökével.
A fővédnöki fórumon tartott beszédében, amikor kijelentette, hogy a Krím-félszigetet elcsatolva Oroszország Ukrajna keleti részén, a helyi harcoló orosz felkelőket támogatva új fejezetet nyitott Európa történelmében, sokakat meglepett. Berényi József ezek szerint úgy látja, hogy az ukrajnai válság aktuálissá tett olyan kérdéseket, amelyek tabunak számítottak nemcsak az európai, hanem a világpolitikában is…
– Azt, hogy a második világháború utáni állami státus quo-k megbonthatatlanok, az európai rend sérthetetlen, az ukrán válság látványosan felülírta. Lehet persze példálózni Koszovó esetével is, hogy már ott „megtört a jég”. Ám Koszovó kicsi, Ukrajna pedig hatalmas. Jött egy nagy, erős hatalom: Oroszország, amely kijelentette, hogy Krím ettől kezdve a miénk, mert egy időben a miénk volt, és a tízmillió oroszra hivatkozva – Moszkva tulajdonképpen katonailag elfoglalta a Donyecki-térséget is.
De Putyinék azt mondják, hogy a Krím esetében a helyiek nyilvánították ki szuverenitásukat, orosz egyenruhás katonákat ugyanúgy nem lehetett látni a Krímben, mint ahogy Kelet-Ukrajnában sem lehet. Közben pedig mindenkit meglep, hogy Ukrajna e részében most több tank van állítólag, mint amennyi Németország, Franciaország és Nagy-Britannia területén – együttesen.
– Az orosz állam vezetői – ettől függetlenül – velük vannak, hiszen nem mondták azt a felkelőknek, hogy tegyék le a fegyvert, adják meg magukat és húzódjanak vissza. Mint ahogy a nehéz fegyverek sem a földből nőttek ki, azokat valakiknek oda kellett adni a felkelőknek. Az ukrán válság tehát egy teljesen új helyzetet teremtett Európában. Megdőlt egy tabu, miszerint a második világháború utáni állapotok kőbe vésettek, megváltoztathatatlanok.
Milyen mindehhez a szlovák politika viszonya, hiszen Pozsony mind a mai napig – egyébként Spanyolországgal és Görögországgal együtt, hogy csak két másik példát említsek – nem ismerte el Koszovót mint önálló államot, aminek alighanem a szlovák államterület déli részén tömbben élő magyarok az okai. Nehéz megbecsülni, hogy mennyire valódi vagy tettetett a rettegésük, hogy ez a terület egyszer ismét Magyarország része lehet.
A státus quo miatt a szlovák politika az Európai Unióval összhangban azt mondja, hogy az oroszoknak ki kell vonulniuk a Krímből és be kell szüntetniük a Donyecki-térség támogatását. Ugyanakkor a lelke mélyén, sok szlovákban – és ez alól a szlovák politikusok sem számítanak kivételnek – van egy erős pánszláv érzület, amely „Ukrajna fölötti”, vagyis ennek értelmében nem az ukrán az igazi szláv testvér, hanem az orosz. És ez a kettősség úton-útfélen megtapasztalható. Pozsony támogatja ugyan az Európai Unió politikáját, de közben Fico elment Putyinhoz és a mai napig nem lehet valójában tudni, hogy miért utazott hozzá. A pragmatizmus szintjén tehát Ukrajna egységét és területi sérthetetlenségét támogatják, de pánszláv érzéseik meggátolják őket abban, hogy az EU-n belül ennek hangosan tanújelét is adják.
Mennyiben segíti vagy nehezíti ez az attitűd a Szlovákián belül kisebbségnek számító magyar nemzeti közösség ügyét, hiszen – mint ahogy itt Martoson is elmondták – Szlovákia déli része három magyar tömbben közvetlenül szomszédos Magyarországgal. Ez minden asszimilációs igyekezetük ellenére van így most akkor is, hogyha a városok jelentős részébe szlovákok sokaságát telepítették és ennek következményeként azok kizárólagos magyar jellege bizony mára már megváltozott.
– Az elmúlt 25 évben nekünk állandóan azt szajkózták, hogy törekvéseink „nem időszerűek”. 1990-ben azért nem, mert akkor a demokráciát kellett felépíteni; 1993-ban azért nem, mert Szlovákia önállósulásakor az ország függetlensége ingatag lábakon állt és a magyar törekvések elismerése állítólag komoly magyarellenes hullámot váltott volna ki. Aztán Mečiart kellett legyőzni, utána az európai integráció miatt kellett hallgatnunk. Tehát mindig volt valami, ami miatt lehetett azt mondani, hogy nem, „ez most nem aktuális”. Ezzel a fajta politikával pont ezért kell szakítani! A saját magunk megmaradása érdekében kell politizálnunk, nem foglalkozva különösebben a nagypolitikai összefüggésekkel! Ha azt mondják, hogy Ukrajnában a kisebbségek miatt szeparatizmus van, ott az ellenpélda: Skócia nemrégiben népszavazáson döntött arról, hogy Nagy-Britanniában marad. Pont azért, mert megkapta azokat a jogokat, amelyekkel jobban érzi magát Nagy-Britannián belül. Mi sem kívánunk mást, vagyis nem az országhatár módosítása a cél, hanem megkapni azokat a jogokat, amelyekkel meg tudjuk őrizni az identitásunkat, hogy ott, ahol élünk, azokat a régiókat fejleszteni tudjuk. Ha ennek lehetőségét megkaphatnánk, akkor egy sokkal érdekesebb integráció és együttműködés alakulhatna végre ki a szlovák és a magyar közösség között.
Mennyiben ért egyet Kövér Lászlónak azzal a kijelentésével, hogy a magyar nemzeti közösségek ügyének képviselete lényegesebben nehezebbé vált a kelet-ukrajnai válság miatt?
Nem hiszem, hogy az ukrajnai válság lényegesen rontott volna a helyzetünkön, hiszen korábban Jugoszlávia felbomlása, majd Koszovó függetlenedése is hasonló ügy volt. De hivatkozhatnánk a spanyolországi katalánokra vagy baszkokra, amikor ők voltak egy kicsit hangosabbak Európában. Mindig akadt Európában olyan ügy, amire mutatva azt lehetett mondani, hogy ez most nem időszerű! Ezért hangsúlyoztam azt, hogy nem a külső tényezőkre kell figyelni, hanem a saját belső helyzetünkre kell alapozni, hivatkozva például a 110 000-es fogyásra, hogy nekünk járjanak jogok, intézmények, jelentősebb pénzügyi támogatás, mivel a szlovák államban nemzetként való megmaradásunk feltételei szörnyűek.
A menekültáradat alapvetően Szlovákia magyarlakta régióját sújtja az országon belül, hiszen az öt táborból hármat színmagyar területen állítottak fel. Fogalmazhatunk ez alkalommal is úgy, hogy ebben az ügyben is kifejezetten a felvidéki „magyarságra jár a rúd”?
Nehéz azt mondani, hogy a puszta véletlen műve, hogy Szlovákiában az öt, menekülteket fogadó intézmény közül hármat a tömbmagyar Dél-Szlovákiában állítanak fel, egyet olyan helyen, ahol a lakosság vegyes, és csupán egyet olyan helyen, ahol a többség szlovák. Nyilvánvaló, hogy a bevándorlás sok vihart kiváltó téma lesz az elkövetkező időben, mert ha a szlovák kormány valóra váltja ígéretét és több menekültet fogad be, akkor azok nagyobbik része a magyarlakta vidékeken jelenik meg. Hogy a pozsonyi kabinet biztosítani fogja-e az ottaniak biztonságát és nyugalmat, továbbá milyen ellátást nyújt majd a bevándorlóknak, hogy azok ne kényszerüljenek rablásra a falvainkban, mert láthatjuk, hogy Európában erre is van példa, az egy olyan probléma, amellyel a jövőben kell szembesülnünk.
Gecse Géza/Felvidék.ma
