Párkány és környéke az egykori Esztergom-Hont vármegye falvaival, igen gazdag történelmi múltra tekint vissza, amiről sajnos a mai generációk keveset hallanak.
Földrajzilag egy olyan ritka és csodálatos tájba jöttek létre valamikor a honfoglalás idején (vagy még előbb) ezek a települések, hogy értékét felfogni kevés. Mert általában, ami megvan (ez családon vagy társadalmon belül, is) azt nem igen szoktunk értékelni, vagy Uram bocsá’ megbecsülni. A legnagyobb folyónk a Duna és a Garam találkozása valami csodaszép romantikus és szépséges élményt ad itt a természetkedvelőknek. A kovácspataki hegyek gyűrűjéből a Duna jobb partján a Dömös, visegrádi vár látványa és történelmi múltja magával ragadja akár a túrázót, akár a sétahajózást választó idelátogató turistát.
Az esztergomi Bazilika látványa már Érsekújvártól, Lévától e tájba érkező utast is megdöbbenti, magával ragadja. Már a felsorolt lehetőségek is adottak a túrázok, vízi sportot kedvelők számára.
A párkányi Vadas fürdő már több mint harminc éve vonzza az északi hegyes vidék melegre vágyó turistáit. Idegeneket, más országbelieket kevésbé, mint mondják drága is, és hiányzik oly sok Wellness lehetőségek nyújtotta szolgáltatások. A városban a nyári programok, főleg a szabadtéri zenei műsorokból tevődnek össze, na meg az állandó jellegű Városi Galéria és Múzeum kiállításaiból.
Az egykori párkányi járás falvainak (22 települést jelentett 1960-ig) igen kedvezőek az éghajlati viszonyai mezőgazdasági szempontból is. Igaz az 1960-as évek erőszakos iparosítása, (papír-, és cellulózgyár építése,) amely ugyan munkát adott e térségben (alig 30-40 évig – egy emberöltőt is alig), de ebben az értelemben tönkretette a megélhetést adó föld szeretetét, tiszteletét, s ma már bizony a sok-sok kisvárosba települt falusi ember „kivetkőzve önmagából” nem akar sem földet, de még kertet sem művelni.
Na és itt jutok el fő mondandóm lényegéhez: ez a régió 1990-ben kezdte újjáéleszteni a múlt értekeit, (ehhez leginkább a Csemadok szervezetek, vezetők segítették hozzá). Előkerültek egy-néhány faluban a ládákból még megmaradt régi szebbnél-szebb viseletek, a padlásokról a régi használati eszközök, feléledtek a hagyományápoló csoportok, népzenei együttesek. A legszebb emlék ebből a régióból a szüreti felvonulásokon, népviseleti bálokon kívül a kurtaszoknyás falvak találkozói, amelyekben néhai bényi Csókás Feri bácsi lehelt lelket, a polgármesterek bevonásával.
Hét faluban, hét éven keresztül (de még talán tovább is) volt találkozó, és minden falunak lett hagyományápoló csoportja is. Olykor a falu apraja-nagyja beöltözött. Még egyházi ünnepeken is, és vonultak az ünnepre pünkösdkor, Nagyboldogasszony napján újra (mint egykor) a bényi búcsújáró helyre. És kezdtek éledni a falvak- lelkileg, szellemileg. Ehhez akkortájt természetesen elsősorban a helyi Csemadok szervezetek, önkormányzatok, a Csemadok járási vezetése, olykor egyházi személyek (papok) is nagyban besegítettek. Olyannyira, hogy még Hégli Marianna jóvoltából (Kisbojtár vezetője ma is) a hét (Feri bácsi szerint – mert egyébként csak hat-) kurtaszoknyás falu polgármesterei néptánccsoportot is működtettek, vagyis ők táncoltak, s a Csemadok járási vezetője által bejárták a járás falvait.
Majd a 90-es évek végétől az önkormányzatok kezdték szervezni a nem kis költségű Falunapokat, melyek a mai napig „divatba” vannak a legtöbb településen. Nem is baj ez, de sajnos olykor háttérbe szorultak a helyi csoportok, ha volt még csoport fellépett, ha nem, nem hiányzott. Mint a bényi csemadokosok a kurtaszoknyás csoportot hiányolva, azt válaszolták, nincs rá igény. Ekkor már a programban, volt, Irigy Hónaljmirigy, idősek hastánca, és kán kánja, kabaré és több minden. Hál’ Istennek azért ahol megmaradt egy-két helyi folklór csoport, az még fellép a helyi falunapon, ritkább alkalom, hogy gyermekcsoport, mert már a legkisebbek is a modern feneket rázó táncokat lejtik a színpadokon. A 90-es évektől gyermek folklór csoportok találkozóját is évente megrendezte a Csemadok járás, a múlt években a kéméndiek, de ma már sajnos gyermek csoport sincs a régióban a Kisbojtáron kívül.
Egy- két településen azért létrejöttek a néprajzi gyűjtemények tára, háza: Kéménd, Bény, Szőgyén, Kisújfalu, Ipolyszalka, (itt élő tájház is van), Muzsla, de a hagyományok sajnos e turisztikai szempontnak elsődleges is értékes szokások, gasztronómia, hagyományőrző, hagyományt éltető napok nem kerültek a felszínre. Pedig emlékszem, a 90-es évek végén a kisgyarmatiakat Novákfalvára vittük a jellegzetes túrós csuszát készíteni az ottani turistáknak, sőt veszprémieket is vittem már Kisgyarmatra a sajátos eledelt megkóstolni. Igaz vannak borversenyek, helyi jellegű egy-egy értékes rendezvény, de a turisztikai szempontból, regionális jellegű nyári, vagy bármely évszak jellegzetes szokásának rendezvényei, amelyek olykor pl. Esztergomból is idevonzaná az embereket nem igen éledt meg. Talán mert ösztönzés sincs, sem helyi szintről, sem járásilag, mert sajnos már a több mint 40 évet megélt járási fesztivál, melynek utóbbi években Duna menti fesztivál volt a neve, sokszínű programmal szokással, s olykor 4-500 szereplővel (ösztönözte a csoportokat a működésre), ez évben ez is elmaradt.
Csak bízni tudunk, hogy átmeneti ez az állapot, s ez a sokrétű hagyományokban, szokásokban, szépségekben, gazdag vidék feléled álmaiból. Addig kellene ezen szorgoskodni, amíg élnek az adatközlők, akik még segítenek életre kelteni a múlt értékeit, amíg nem szűnnek meg az iskolák, óvodák.(mint legutóbb a bényi alapiskola megszűnéséről döntött az önkormányzat). Az sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ezek az eddig még mindig 80-90 százalékban magyar falvak lakosai lassan kicserélődnek, s egyre több kívülről jött betelepülőkkel keveredik a falu lakossága.
Dániel Erzsébet, Felvidék.ma
