Kulcsár Ferenc nekrológja.
Néhány órája kaptam a hírt, hogy Tóthpál Gyula, a felvidéki fotóművészet egyik legismertebb képviselője királyhelmeci otthonában elhunyt.
Barátunk és pályatársunk a perbenyiki magyar középiskolában érettségizett, majd néhány vargabetű után tíz esztendeig az Új Szónál dolgozott fotóriporterként. 1975-től csak a fényképezésnek élt. Munkáit 1959 óta közölték a csehszlovákiai magyar, szlovák és cseh lapok. 1989-től a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának volt a tagja. 2001-ben a Határon Túli Magyarok Hivatalának elismerő oklevelét nyerte el, 2002-től a Kazinczy Ferenc Társaság tagja volt, 2003-ban pedig megkapta a Szlovák Köztársaság ezüstplakettjét. Munkásságát 2007-ben a Posonium Művészeti Díj Életműdíjával jutalmazták, 2013-ban a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki.
A szlovákiai s egyben a Kárpát-medencei magyar értelmiségnek van, kell, hogy legyen egy szenthegye: a műveltség és a kultúra. Ennek a szenthegynek, ennek a mi Olümposzunknak méltán volt tagja életünk krónikása, Tóthpál Gyula. Azóta, hogy a huszadik század hatvanas éveiben eldöntötte, olyan fotóművész lesz, olyan magyar fotóművész, akinek a képei senki máséival nem téveszthetők össze. Nos, Tóthpál következetesen megvalósította „ars poeticáját”: a kálváriák kimerítő kaptatóján felfelé haladva is végig a kultúrát, nemzetét és szülőföldjét szolgáló művész maradt, akit a 20. század félelmei és szorongásai, a kiszolgáltatottság fojtogató légköre nevelt ugyan, mégis vagy éppen ezért olyan klasszikus értékeket teremtett, melyek ama bizonyos kálvárián felvezették őt a „megváltás hegyére”. Mert nem egyszerű krónikása volt az életünknek, hanem a halál helyett az örökké újjászülető ember krónikása.
S azt is nyugodtan rögzíthetjük, hogy Tóthpál Gyulának különös adottsága volt az örökkévalóság és a pillanat egymás ellen feszülésének a megragadására, mint aki művészi erejét és emberi hűségét a lelkiből eredezteti, ezért tudott hatni egyszerre az érzelemre és az értelemre. Ilyen tekintetben – s azért is, mert számára a fotózás létproblémát jelentett – a művészete egyetemes művészet lett: fekete-fehér fotóin elsősorban a hitelesség ragadja meg a nézőt, az a lélekbe írt elementáris erő, mely mint minden igaz művészt, rokonságba hozza a teremtés abszolútumával.
Úgy emlékszem, több évtizedes barátságunk egyik intim pillanatában a vizualitás katonájának, a látás harcosának nevezte önmagát, akinek a fényképezőgép a fegyvere, mellyel nem öl, hanem örök életűvé teszi az embert, meghódítja és birtokba veszi a létet, az emberi igazságot: az élet mélységét és tragikumát, a megrendüléseket és fájdalmakat, a sorsunkról regélő tárgyakat, a természetet és az állatokat: hol a ballada, hol a románc, hol a visszafogott óda, mi több, egyfajta szemérmes himnusz hangján, megmutatva a külsőbe öltözött belsőt, a mulandóságban is ott ragyogó szépséget.
Képein minden szimmetriában volt, az arányok ezerféle módon jelentek meg alkotásain: először is a fehér és a fekete színek aránya, aztán a kint és a bent aránya, az értelem és az érzelem aránya, a fény és az árnyék aránya, az élet és a halál aránya, a szekuláris és a szakrális aránya, de beszélhetünk a gyarlóság és a helytállás arányáról, az elveszettség és a hit arányáról, a pillanat és az időtlenség arányáról, a lét örömének és bánatának arányáról s végül a rész és az egyetemes arányáról is.
Tóthpál Gyula ezért a művészetével képes volt megragadni a kisebbségi lét gondjain túl az egyetemes ember gondjait, a sorsnak kiszolgáltatott ember szegénységét, megrendüléseit, helytállását, reményét és hitét – erő és hűség által, hitelesen.
Kedves barátunk, Isten nyugosztaljon.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
