Ifj. Stachow Péter egy hatgyermekes, lengyel eredetű családban nőtt föl. Ő volt a negyedik a sorrendben. Ami miatt a nyolcvan éves embert fölkerestem otthonában, ahol 1973 óta lakik, az az, hogy az ő édesapja, id. Stachow Péter találta meg nyolcvan évvel ezelőtt az egykori Szepesi Kamara, majd pénzügyigazgatóság épületében bontás közben a Kassai Aranykincset. Az idős ember címét Balázs Péter kassai magánkutató találta meg. Neki köszönhetően beszélgethettem el vele.
Az idős férfi elmondta, családja 1902-ben érkezett Kassára. Nagyapja Jan Stachow és felesége Agnesa Czorna Gácsországból, Stary Mytynből, Milatin Staryból, ukránul Sztarij Miljatinból jött. Ma ez a települése Ukrajnában található. A mai Lengyelország területén Krakkó, Wroclaw, Varsó, Częstochowa területén laknak ilyen vezetéknevű emberek, hogy csak a közismert helyeket említsük. Jelenleg összesen húszan vannak.
Az unoka úgy tudja, akkor anyagi támogatást nyújtottak a kitelepülők számára. Édesapja 1901-ben született, tehát csecsemőként került Kassára. Apja és anyja, Helena Tomko sokáig a Magas utcában laktak, mely az egykori Tábor területén állt. Ma már nem létezik. Ezen a területen található a Steel Aréna és egy modern lakótelep. Édesanyja a lengyel, magyar és szlovák nyelven kívül cigányul is tudott. Elgondolkoztató, hogy ifj. Stachow Péter apjával rendszerint magyarul beszélt, hébe-hóba lengyelül. A többi testvér azonban szüleivel nem volt hajlandó más nyelven társalogni, csak szlovákul.
Id. Stachow Péter mindig munkásként dolgozott és albérletben lakott. A Tábor után a gázgyár mellett, végül a Malom-tér környékén. 1960 körül halt meg, a köztemetőben nyugszik. Nyugdíját nem sokáig élvezte. A sírt bátyja fizette, aki Besztercebánya környékén halt meg. Azután ők kívánták azt megvenni, de nem engedték meg. A sírt tehát le kell védeni, hiszen ez az ember ezt megérdemli.
Ifj. Stachow Péter 1935 júniusában született, abban az évben, amikor apja az aranykincset megtalálta. De erről ő 1954-ig semmit sem tudott. Ugyanis akkor találta meg otthon az erre vonatkozó dokumentumokat és böngészni kezdte azokat. Anyja kitépte kezéből az anyagot és ráförmedt. „Frászkarikát fogsz te olvasni” felkiáltással összetépte az eredeti iratokat és fényképeket. Ennek hátterében nyilvánvalóan az az elkeseredettség húzódhatott meg, hogy férje hiába találta meg a mesés kincset, ebből csak gondok, meghurcolás, üldözés lett. Soha az őket megillető jutalomból nem részesültek! Ezután a fiú elbeszélgetett édesapjával. Ő azzal kezdte, ne higgyen az újságoknak! De senkit nem óhajtott megnevezni, mert sok ismerős volt az érintettek között.
1935. augusztus 24-én az édesapa dél tájban éppen ebédelni készült. Felesége meghozta az ebédet. Még utoljára odavágott csákányával, mely beakadt. Még egyszer odacsapott, mire egy fémdoboz került elő. Abba belerúgott, hogy lássa, mi van benne. Erre aranypénzek szóródtak ki a földre. Fölvett egy pénzdarabot, megnézte és automatikusan zsebre vágta. Az, aki mögötte állt, kiabálni kezdett: arany, arany, arany! Erre mindenki odasereglett, fölszedték a szétszórt érméket. Stachow odaadta a dobozt a munkavezetőnek és elment ebédelni.
Ha akkor nem találja meg a kincset, akkor vélhetőleg beton került volna rá és a falban rejtve maradt volna és ki tudja, egyszer elő kerül-e.
Később kihallgatásra vitték. Tán vagy három napig bent tartották. A zsebre vágott pénzdarabot leadta azzal, hogy ő találta meg a kincset. Ez volt az egyedüli bizonyíték arra, hogy igazat mondott. Végül hazaengedték. Ezzel számára a történet első felvonása véget ért.
Azután a kisállomás mellett működő fűrésztelepen, Friedmannál dolgozott. Nyugdíjba vonulása előtt a Járási Építkezési Vállalat (OSP) alkalmazásában állt.
Balázs Péter úgy véli, az akkori politikai változások következménye volt, hogy a kincs megtalálója nem kapott semmit. De nyilván mások is fenték a fogukat a jutalomra, gondolták, egy egyszerű munkást könnyű lesz kigolyózni. Stachow ügyvédet fogadott, lezajlott a per, de őt nem marasztalták el. A kincs Prágában került, 1938-ban a várost Magyarországhoz csatolták, majd jött a második világháború, azután a győztesek nacionalista tobzódása. Nem alakult ki olyan politikai légkör, melyben a jutalom kérdését tisztességesen rendezni lehetett volna. Majd az egészről mindenki megfeledkezett.
1945 után a Stachow családot ki akarták telepíteni Csehszlovákiából. Az történt, hogy hivatalos értesítést kaptak, ki kell települniük Lengyelországba. Így amit lehetett eladtak és várták a fejleményeket. „Másokat is ki akart telepíttetni, akkor ez volt akkor a módi.” – mondja rezignáltan ifj. Stachow Péter. Végül hivatalosan arról értesítették őket, maradhatnak. „A kitelepítést leállítjuk.” – állt az iratban. Hogy a családfő intézkedett-e, fia nem tudja.
Évek teltek el, mire ifj. Stachow Péter megtudta, kinek köszönhették kitelepítésük kezdeményezését. Ő sofőrként dolgozott az Otexnél. Hordta-vitte az alkalmazottakat. Egyikük – akinek nevét nem óhajtja elárulni – spicces állapotban eldicsekedett vele. Amúgy is a dicsekvő fajta emberekhez tartozott. Ő már akkor nyugdíjba vonult, gyomorfekély kínozta. Az illető Trencsénből származott, 1945 előtt gárdista volt. Kassai nőt vett feleségül. Soha többet nem találkozott vele. A sors iróniája, hogy húsz éven keresztül fuvarozta anélkül, hogy tudott volna mesterkedéséről!
Tudomása szerint, sok gárdista jött akkor Kassára, akik szintén helyi hölgyeket vettek feleségül.
Paradoxon, hogy ifj. Stachow Péter az apja által megtalált kincset még soha sem látta. Sokszor készült, hogy felkeresi a múzeumot, de azután más ügyek miatt mindig elodázta a látogatást. Most, ebből az alkalomból elhatározta, végre megnézi. Erre pénteken kerül majd sor.
(A képek kattintással nagyíthatók!)
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
