Rendhagyó könyv jelent meg a Vámbéry Polgári Társulás gondozásában, Koncsol László: Bagatellek. A „rendhagyó” jelző természetesen relatív és szubjektív, ám úgy tűnik, az ilyen jellegű líra mintha ugyancsak ritka madár lenne korunk túl intellektualizált művészetében. Holott az intellektualitás még véletlenül sem hiányzik a Bagatellekben. Ellenkezőleg. Amikor Tóth László a dunaszerdahelyi könyvbemutatón jellemezni akarta Koncsol Lászlót, végül ott kötött ki, hogy Koncsol László – az Koncsol László. Egy önálló instancia. Úgyszólván polihisztor. A Szlovákiában alkotó magyarság mindenese. Aki mindent tud, mindent látott, s mindenkihez van szívből jövő szép szava. Amit szerkesztőként, kritikusként, tanulmányíróként tett, már az is elég egy életműre. De helytörténészként is nagyot alkotott a méltatlanul mellőzött (több mint 40 kötetnyi) Csallóközi Kis könyvtárával. Költőként is jelentős. S mindez még nem minden – ami mindnyájunk fölé emeli: igaz embersége, amely minden cselekedetében, szaván tetten érhető.
Nagy tudását, széleskörű tapasztalatát, gyönyörűséges emberségét úgyszólván sűrítve kapjuk legutóbbi verseskötetében, a Bagatellekben. Ritka letisztultságban jelenik meg benne mindaz, ami Koncsolra jellemző. Nincsenek benne bonyolult áttételek, sem modernista, divatnak hódoló törekvések, nála minden áttetsző, tiszta líra, frissen csobogó hegyi forrás. És konzervatív a szó nemes értelmében. Mert a régi, bevált (és keresztény!) értékek hordozója. A modern művészet hajlamos arra, hogy elvonatkoztassa magát a közérthetőségtől, aminek következtében már csak a bennfentesek számára élvezhető –márpedig nem az volna a művészet dolga, nem az lehet a célja. Koncsol négysorosai szinte nyílt tenyéren kínálják a mondanivalót, oly egyszerűen, ami csak a nagyok kiváltsága. Közben pedig az egyszerűséggel nagyon bonyolult összefüggéseket fejez ki, a vers mikrovilágában megtalálható az egész makrovilág, tenger a csöppben. Pedig úgyszólván nem mond végig semmit. Egy-egy költemény mintha csak vázlat volna, helyzet, rezdülő érzelem, amely bennem folytatódik, mert a lelkemet érintette. Tulajdonképpen én is írhattam volna, de sajnos nem én írtam, a költő „csak” szóvá tette azt, ami bennem is mocorog(hat), csak nem tudtam úgy néven nevezni, kifejezni (úgyhogy legföljebb irigyelni tudom, amiért nem nekem jutott eszembe, de Koncsol bizonyára megbocsájtja irigységemet). Végül ez az, ami Koncsolnál az igaz modernség: mondandója tovább gyűrűzik bennem, együttérzésre, együtt- és továbbgondolkodásra késztet, arra, hogy rendet teremtsek lelkemben, s békét kössek önmagammal. Négysorosaiban a végig vitt egyetlen rím gyermeki mondókát idéz, s valóban gyerekek számára is sok Bagatell érthető lesz, pedig még véletlenül sem gyermekversekről van szó, szédítő mélységeket rejtenek. Lehetne mindegyikről hosszú és okos tanulmányt írni, a gondolat minden árnyalatát kifejteni – de csak másképp. Amit Koncsol mond, annak úgy kell lennie a maga tömörségében, az úgy egész, úgy teljes, onnan nem hiányzik egy szó sem, s egy szó sem fölösleges. És éppen azért, mert versei nem szájbarágós típusa az irodalomnak, azáltal olyan sokatmondóak. A Bagatellek bizonyos értelemben A kis hercegre emlékeztetnek: bár gyerekek is olvashatják, de csak felnőtten értik meg igazán. Itt van például a Kenyértészta: Gyúródeszkán két kenyér, / tésztájuk nyers, összeér. / Nyers tésztájuk nem kenyér, / sületlenül mit sem ér. A gyerek számára könnyen érthető, a parabolát benne azonban majd csak később veszi észre. Másutt megrázóan pontos a diagnózis-megállapítása: korunk istenségére, az aktorokra (tankra, bankra) „ásó, kapa, gyászharang” rímel. Sok a bánatos, végtelenül szomorú vers is, de ott rejlik bennük a megbékélés, a remény, a megoldás (Avar), a hit táplálta erő, a hit csodája (Ölelj át): „ölelj át, Jézusom”, kérlel a költő, mert „Fázom”. Jézus pedig biztosan átöleli.
Lehetne sorban idézni bármely gyöngyszemet a bagatellek közül, ám pars pro toto álljon itt egy sokatmondó, a kötetre oly jellemző négysoros: (Háború) / Itt röfög a háború. / Pofájában kisfiú. / Megölte a nagyfiú. / Jutalmuk gyászkoszorú. Eltűnődhet az ember: mit is mondott a költő? Négy sor az egész, tizenkét szó (a cím a tizenharmadik). Mit lehet ilyen kevés eszközzel mondani? Az utószóban Koncsol Riedl Frigyest idézi, aki Arany balladáját elemezve írta, mi mindenre gondolt a szerző írás közben, Arany pedig odaírta a lap szélére, hogy „gondolta a fene”. Így vagyunk Koncsol lírájával is: a fene tudja, mi mindenre gondolt írás közben, de az nem fontos, nem is érdekes – az érdekes és az fontos, amire mi gondolunk olvasás közben és után; gyakran épp az az igazi mondanivaló. Azáltal, hogy kibogozzuk, mi minden jut ilyenkor eszünkbe, azáltal leszünk jobbak. Egyébként Arany és Koncsol emberi rokonsága nem is olyan távoli, miként azt az időbeli távolság alapján gondolhatnánk.
De visszatérve az előbbi négysoroshoz: ha belegondolunk: a háborúról már többet nem lehet mondani. Lehet mást, de többet nem. Tévedés ne essék: nagyszerű művek keletkeztek a háborúról legkésőbb az Iliásztól kezdve napjainkig – de az mind más. A líra a lényegre összpontosít, a Bagatellekben ez olyan, akár a régi kínai költészetben, tömörebbé alig lehet tenni a gondolatot. Hogy aztán milyen más gondolatot, érzelmet, emléket, elképzelést kelt föl bennünk – nos talán az is Koncsol lelkéből fakadt, de elsősorban általa, a költő által. Ő maga úgy vallja, hogy csak médium, igazából ő maga sem tudja, akár „a fene”, honnan a vers: az Úr sugallta, ennyi.
Úgy mondják, négyféle ember van: az egyik nem csinál semmit, a másik csak azt, amit mondanak neki, a harmadik azt, amit mondanak és még azon is túl, a negyedik pedig másokat cselekvésre inspirál. Az első kettő Koncsolról végképp nem állítható, a további kettő viszont teljes mértékben. Mert tette a dolgát, ahogy a szülői házból útravalóul kapta, s ráadásul jóval többet, mint elvárható lett volna. S már puszta lényével is ösztönzően hat, műveivel annál inkább, cselekvésre, gondolkodásra, emberségre buzdít. Áldott legyen az Úr neve, amiért ajándékba adta nekünk Koncsol Lászlót.
Aich Péter, Felvidék.ma
