Mind a magyar 1956, mind pedig a csehszlovák 1968 egyaránt folyamatosan alakította a huszadik század második felének múlt-értelmezését – ilyen szempontból jelentőségük túlnőtt a közép-európai régión – vezette be a Nemzeti Emlékezet Bizottságának Budapesten tartott pódiumbeszélgetését Szarka László történész. Arra is felhívta a figyelmet, hogy az 1968-as prágai tavasz mellett a magyar 1956 is végig hivatkozási pont volt a bársonyos forradalom vezetőinek érvrendszerében, mégpedig egyrészt abban az értelemben, hogy nem a kommunizmus megreformálására, hanem a felszámolására kell törekedni, másrészt hogy a közép-európai régió eseményeit alapvetően befolyásolják a nagyhatalmi és geopolitikai erőviszonyok. A figyelem nem egyirányú volt. A prágai tavasz 1968. augusztus 21-i leverése után, amikor Jan Palach prágai diák 1969 január 19-én a Vencel téren felgyújtotta magát, négy nappal később Budapesten a Nemzeti Múzeum lépcsőjénél a Csehszlovákiával való szolidaritás jegyében ugyanezt tette a magyar Bauer Sándor. Mindkét fiatal az élő tiltakozást jelenítette meg az orosz megszállás ellen. Értelmiségiek is tiltakoztak a csehszlovák reform eltiprása ellen: például Heller Ágnes,Márkus György, Tordai Zádor, Soós Vilmos vagy Fehér Ferenc, Vajda Mihály és mások írásos és szóbeli nyilatkozatokkal, Csoóri Sándor pedig egy aláírási akció szervezésével. A ’68-as csehszlovákiai nemzedék a Husák-rendszer megtorlásai ellenére képes volt magát újraszervezni, ami a hetvenes évek második felében a Charta 77-ben csúcsosodott ki, amelyhez Szlovákiából ugyan csak nagyon kevesen csatlakoztak, de Miroslav Kusý és Duray Miklós köztük volt. Ez az ellenzéki önszerveződés volt az, amely előkészítette, hogy Magyarország, Csehország, Szlovákia és Lengyelország értelmisége az 1980-as évek második felében kapcsolatot találjon. Ennek mintegy megkoronázása volt, amikor 1989.augusztus 21-én a FIDESZ tagjai, Deutsch Tamás, Kerényi György és Németh László Ákos Prágában személyesen is demonstrálták, hogy az olaszok a lengyelek mellett ott voltak a magyarok is! – emelte ki Szarka László.
1989 – nemcsak szerintem, hanem nagyon sokunk szerint – 1968 közvetlen folytatásának tekinthető– szólalt meg a cseh Petruška Šustrová, aki Prágából érkezett. Šustrová asszony szerint azonban 1968 viszont nem lett volna Hruscsov 1956 eleji, a XX. kongresszuson tartott titkos beszéde nélkül, ahol Sztálin bűneit leleplezte.Nem volt ebben olyan, ami ne tudott volna mindenki – monda az 1968-ban megalakult és egy év múlva betiltott csehszlovákiai Forradalmi Ifúsági Mozgalom egyik vezetőjeként feltűnő Šustrová –, ám a jelentősége, miként két évtizeddel később Gorbacsov peresztrojkájának is, az volt, hogy kimondták, amit addig tilos volt, hiszen a rendszer a hazugságon alapult. Az Ehrenburg által „olvadásként” leírt folyamat Csehszlovákiában a magyar ’56-nál talán azért is fejlődött lassabban, mivel Csehszlovákiában nem állomásoztak szovjet csapatok. A felpuhulás először a kultúrában érzékeltette a hatását. Óriási utat járt be különösen a cseh filmkultúra, az emberek azonosultak a felkínált szabadságjogokkal, a vallás és a sajtószabadsággal, a külföldi utazások liberalizálásával. Mindezek nyomán kialakult az illúzió, hogy létezhet az ún. emberarcú szocializmus.
Šustrová asszony, aki a nyolcvanas évek közepétől az illegális prágai Střední Evropa (Közép-Európa) c. folyóirat szerkesztője, majd a rendszerváltást követően 1990 és 1992 között Ján Langoš csehszlovák szövetségi belügyminiszter helyettese is volt, elmondta, hogy szinte tapintható volt, amint megváltozott a hangulat: az emberek emelt fővel kezdtek el járni. Mindenkinek azt kívánja, hogy legyen módja megélni ilyen korszakot a saját életében! 1968. augusztus 21-e, a szovjet lánctalpak prágai megjelenése aztán mindennek véget vetett és bebizonyította, hogy nem létezhet emberarcú szocializmus, pontosabban a létező szocializmust nem lehet megváltoztatni. A Charta 77 aztán annyiban volt Šustrová számára is újdonság, hogy annak köszönhetően, hogy Magyarországon is sokan aláírták, a jelentősége felértékelődött. Sokkal keményebb szövegeket is aláírtak korábban ugyanis Csehszlovákiában – monda Šustrová –ami nem járt semmilyen komolyabb következménnyel. Viszont ennek aláírását a csehszlovák hatalom tőlük igen zokon vette. A helyzet annyiban volt reménykeltőbb a nyolcvanas években, mint húsz évvel korábban, mivel ekkor már viszonylag tömeges volt a turizmus és a csehek gyakran Budapesten nézték meg azokat a filmeket, amelyek megtekintésére odahaza nem volt módjuk.
Bár a magyar nemzeti emlékezet – mindig is erős volt – vette át a szót Deutsch Tamás, az 1989. augusztus 21-i prágai események egyik magyar főszereplője – de van még dolgunk vele. Ezért is örül – mondta az európai parlamenti képviselő -, hogy a kommunista totalitárius rendszerek bűneinek kivizsgálására a Nemzeti Emlékezet Bizottságát végre nagy nehezen sikerült a parlamentben létrehozni. Példaként hozta fel, hogy nemrég érzelmes fáklyás felvonulást szerveztek Magyarországon annak érdekében, hogy az egyik iskola névadója maradjon Ságvári Endre, aki a második világháború idején– mai fogalmaink szerint– szerencsétlen kommunista terroristaként egy tűzharc során vesztette életét. Ráadásul nemcsak iskola, hanem terek, utcák is viselték és viselik a nevét és mindenki tudja, hogy ki volt Ságvári Endre. Annak a Bauer Sándornak a nevét viszont szinte senki sem tudja, aki a Magyar Nemzeti Múzeumnál fél évvel a prágai tavasz leverése után pont azért gyújtotta fel magát, hogy tiltakozzon annak fegyveres eltiprása ellen. Csupán egyetlen tábla örökíti meg emlékét, amelyet ő, vagyis Deutsch Tamás Szájer József képviselőtársával közösen állíttatott, és amiben az akkori magyar kormánynak, illetve a magyar államnak semmilyen szerepe nem volt.
Tehát az emlékezet furcsa jószág – folytatta Deutsch Tamás -, hiszem ma a világ végül is nem a XX. kongresszusra emlékszik, hanem az 1956-os magyar forradalomra, aminek a fő célkitűzése ugyanúgy a demokrácia volt, mint nekik 1989-ben. Ők egyébként hittek a közép-európai sorsközösségben. Prágába azért vitték az üzenetet ekkor, hogy „mi virággal és nem tankkal jöttünk”, hogy nyilvánvalóvá tegyék: ami 1968-ban történt, az a magyar emberek akarata ellenére történt; mi hiszünk a demokráciában és küzdeni is kívánunk érte. 1968 óta van egy közös tévedésünk, hiszen az, ami Csehszlovákiában történt, annak nem az az üzenete, hogy az emberarcú szocializmus megvalósíthatatlan, mert az, amivel északi szomszédunknál kísérleteztek, nem szocializmus, hanem kommunizmus volt.
1968 így azt bizonyította a világnak, hogy a kommunizmus nem tehető emberarcúvá. A mi szívből jövő gondolatunk az volt – folytatta Deutsch Tamás, hogy az emberarcú kommunizmus az, ami nem létezik. Jelképes, ami történt velük, hiszen őt például Milos Jakes pártfőtitkár örökre kitiltatta Csehszlovák Szocialista Köztársaság területéről, amely államként aztán 1989. november 17-én megszűnt létezni, és Deutsch Tamás 1991-ben Václáv Havel köztársasági elnöktől kapott hivatalos amnesztialevél birtokában immár szabadon léphetett Csehszlovákia, majd Csehország területére.
Arra a kérdésre, hogy vajon milyen képek élnek a két országban 1989-ről, a rendszerváltoztatásról, Šustrová elmesélte, hogy a bársonyos forradalomkövetkezményeit mindenki saját tapasztalata alapján ítéli meg. Az azonban tény, hogy Csehszlovákiában sikerült felszámolni a kommunista rendszert, és a demokrácia győzött mindenhol. Miroslav Kusy pozsonyi szlovák politológustól is gyakran hallotta, amit tőle is gyakran megkérdeztek: na ezt akartátok? Igen, pontosan ezt! – vágta rá. Azt értük el, amit szerettünk volna, vagyis hogy ne a Kremlben döntsenek rólunk, hanem mi magunk!
Deutsch Tamás is lélekemelőnek tartja ma is a szabadság kivívásának ezt az időszakát, amelynek hangulata annyira illuzórikus volt, hogy akár nosztalgiázásra is okot szolgáltathatna. Ugyanakkor természetes, hogy ez a fajtaeufória kifulladt. Sőt, az igazság az, hogy bár az oroszok is elhagyták az országot, a várva várt rendszer, amelyért közösen küzdöttünk, közben megszületett ugyan,ám ez nem jelenti azt, hogy ettől önmagában a társadalmi igazságtalanságok megszűntek volna. Sőt az igazság az, hogy 1990 óta keletkeztek újak is. A szabadság 1989-1990-es örömünnepeinek érzését nem lehet éveken keresztül azonos intenzitással megélni, de a demokrácia intézményei és szabadságjogaink adottak, működnek és ezt a győzelmet a 2004. évi siker, vagyis európai uniós csatlakozásunk koronázta meg. Az Európai Unió esélyt ad ugyanis arra, hogy országaink, nemzeteink élni tudjanak ezekkel – és ezt most nem az Európa parlamenti képviselő mondatja velem – zárta mondanivalóját Deutsch Tamás.
Gecse Géza, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”49975,43000,50058,50011,49960,18442,9059″} 
