A Nemzetpolitikai Kutatóintézet és a Rákóczi Szövetség felvidéki oktatáspolitikai konferenciáján november 26-án mind Németh Zsolt külügyi államtitkár, mind pedig a Magyar Közösség Pártjának vezető politikusai radikálisan ellenezték akár egyetlen szlovákiai magyar iskola felszámolását is. A helyzet azért lehangoló, mert Szlovákia az európai országok között az oktatásra fordított költségek tekintetében utolsó, tehát nincs hova hátrálnia. Magyar nemzeti szempontból e helyzet azért drámai, mert a döntés végrehajtása során a pozsonyi hatalom a szlovákiai magyar iskolák 40 százalékát szüntetheti meg – vagyis ez alkalommal gazdasági szempontokra hivatkozva kezdhet brutális szlovák asszimilációs politikába.
A Magyarság Házában a politikusok után a felvidéki oktatáspolitikai szakemberek is szót kaptak. Fodor Attila, a Comenius Pedagógiai Intézet igazgatója például arra hívta fel a figyelmet, hogy a felvidéki magyar pedagógus szakma nem folytatta le azt a vitát, amelynek témája lehetett volna az, hogy mi az igazán jó a felvidéki magyaroknak: a sok apró vagy a kevesebb nagy iskola? Megemlítette azt is, hogy az itteni pedagógus társadalomnak nincs háttér intézménye és a magyarországi kutatási eredmények felhasználása pedig – a felvidéki magyar pedagógusok gyakorlati munkájában – nem jó, hanem kifejezetten rossz hatásfokú. Fodor Attila éppen a korábban felszólaló magyar államtitkár asszonnyal – Czunyiné Bertalan Judittal – vitatkozva hangsúlyozta, hogy ezen a téren nemhogy „sok”, de elég kezdeményezés sincs, tehát a valóságban kifejezetten kevés, ráadásul igen esetleges is az ilyen fajta tevékenység.
– Mivel magyarázható ez a szkeptikus hozzáállás, aminek a tanúi lehettünk a konferencián?
Fodor Attila:
– Ha arról beszélünk, hogy anyaországi támogatás, akkor a legtöbb embernek a pénz jut az eszébe, pontosabban az, hogy miért nem ad belőle Budapest nekünk többet. Én pont arra próbáltam felhívni a figyelmet, hogy a felvidéki magyar oktatás fejlesztéséhez másfajta támogatásra van szükségünk! Olyanra, amit Szlovákiában mi nem tudunk „kitermelni”, hiszen nekünk állami kutató-fejlesztő intézeteink nincsenek. Sőt, főállású oktatásfejlesztő szakemberünk is csak alig. Az a kevés pedig, aki
van, azokat civil szervezetek alkalmazzák, amelyeket egyébként szintén Magyarország támogat. Vagyis mi nem tudunk például olyan pedagógiai problémát, mint például a szövegértés – felmérni. Ugyanakkor mind Szlovákiában, mind Magyarországon végeztek például PISA-felméréseket, amelyek egyöntetűen arról tanúskodnak, hogy a tanulók jelentős része – sem itt, sem ott – nem tud értő módon olvasni! Ennek azért van központi jelentősége, mert ez a hiányosság képes a diák későbbi tanulását ellehetetleníteni. Nem titok a számunkra, hogy Magyarországon ezzel a problémával igen komolyan foglalkoztak, kompetencia-csomagokkal mérték fel a tanulók tudását, populációs méréseket végeztek. Ezt a tapasztalatot vagy tudást bármelyik régióban hatékonyan fel lehetne használni. A helyi szakemberképzésre és e programok helyi viszonyokra való adaptálására viszont különösen nagy szükség van. És nekünk erre nincsenek embereink! Az együttműködés az igazgatók és elnökök szintjén többnyire tehát hiába gyümölcsöző. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének aláírt együttműködési szerződése van a budapesti Oktatáskutatás Fejlesztő Intézettel, az OFI-val, ám a szerződésbe foglalt feladatokat végül nem hajtja végre senki. Lehet, hogy azért, mert a magyarországi oldalon, az OFI-ban mindenki túlságosan le van terhelve a saját feladatával. Ha a szlovákiai oldalt vizsgálom, ahol – amint említettem – hiányoznak a háttérintézményeink, ráadásul főállású munkatárs sincs, aki átjönne az említett csomagért és elhozná. Ezért a legtöbb területen a tudásunk csupán félkész, ami alacsony hatásfokkal hasznosítható. Persze valamekkora eredményt azért mégiscsak tudunk felmutatni, hiszen a Szlovákiai Magyar Pedagógus Szövetség 25 éve azért nagyon sok konferenciát és nyári egyetemet tartott, ahol rengeteg magyarországi előadó megfordult. De az én véleményem változatlanul az, hogy a Magyarországon felhalmozott tudásnak csupán egy töredékét tudtuk hasznosítani odahaza.
– Előadásában is elmondta, hogy a 2011-es nemzetközi felmérések alapján Szlovákia nemzeti jövedelmének 4,4%-át fordítja oktatásra, Magyarország ugyan néhány tized százalékkal megelőzi Önöket, de Finnország és Dánia, akik Európában vezetnek, 2-3%-kal vannak mindannyiunk előtt…
– Szlovákia esetében ez azt jelenti, hogy a rendszer alapműködése csupán szűkösen van biztosítva és ez mind a magyar, mind pedig a szlovák iskolákra igaz. Ha úgy tetszik, a szlovákiai költségvetésből mesterséges lélegeztető gépen vannak iskoláink. A fejlesztést az európai uniós források lennének hivatva biztosítani. A probléma csupán az, hogy mint kisebbség nagyon pocsék helyzetben vagyunk. Az elmúlt hétéves ciklusban ugyanis nagyon kevés magyar iskola nyert a különböző pályázatokon. Ráadásul ezek a pályázatok többnyire inkább hardware-k, felszerelések, számítógépek, interaktív táblagépek megvásárlásáról szóltak, vagyis igen kevés pénz jutott a fejlesztésre. Ezért lenne jó, ha azt a tudást, ami Magyarországon megvan, meg lehetne nyitni a határok felé. És a kutatás- és oktatásfejlesztéshez – természetesen – a háttér-intézményrendszert is meg kellene teremteni, mert anélkül nincs eredményes munka.
Hogyan lehet a szlovákiai magyar oktatáspolitikai kutyaszorítóból kijönni? Albert Sándor, a Selye János Egyetem alapító rektora, oktatáspolitikai szakemberként nemcsak lengyel-, hanem finnországi tapasztalatairól is beszámolt, miközben kitért az iskolamérettel kapcsolatos szlovákiai vitára is.
Albert Sándor:
– 2013 decemberében született meg az a törvénymódosítás, amely a kisiskolák minimális létszámát határozta meg. A magyar általános iskolák több mint harmada a Felvidéken a veszélyeztetett kategóriába tartozik. Van tehát egy kényszerhelyzet, ezért mindenképpen lépnünk kell. Ezt a lépést egyébként már régen meg kellett volna tennünk. És az is meggyőződésem, hogy nem a kisiskolák megmentése, hanem a jó iskolák létrehozása kell, hogy figyelmünk központjában legyen! Ugyanakkor a kettő nem zárja ki egymást: a jó színvonalú kis iskolákat mindenképpen meg kell tartani!
– Ön arról beszélt a konferencián, hogy Finnországban nincs alapszinten olyan iskola, ami rossz lenne. Ezt a finnek azzal érték el, hogy az elemi iskolában csak írni-olvasni és számolni tanítják meg a gyerekeket?
– A finn iskolák alsó tagozatán főként az alapkészségekkel, tehát az írással, olvasással és a számolással foglalkoznak. Ennek eredménye megmutatkozik a nemzetközi, például a PISA-felmérésekben is, ahol kitűnően teljesítenek, míg a szlovákiai és magyarországi iskolák a mezőny végén kullognak. Tanulóinknak főként az értő olvasás okoz problémát. A teszt során a diákoknak el kell olvasniuk egy szöveget, majd utána azt a saját szavaikkal el kell mondaniuk. Kiderült, hogy a mi tanulóink hiába olvasták el, nem sokra mennek vele.
Mi három-négy hónap alatt megtanítjuk a gyerekeket összeolvasni a betűket, de a többségük nem érti, hogy mit olvas. Ezért is érthetetlen az a miniszteri rendelet, amely az órakeretek meghatározásakor csökkenti az alapkészségek elsajátítására szánt időt, holott éppen ellenkezőleg, növelni kellett volna azt! Gyerekeinknek problémát jelent a problémafeladatok megoldása is. Ha már fel van állítva az egyenlet, akkor meg tudják oldani. De legyenek bármennyire is jók a megoldás szintjén, odáig el kell jutni! Nem jók a tanulóink a kreativitás képességének az elsajátításában. Ez az, ami fejlesztésre szorul! Vagyis szakkifejezéssel élve: a problémamegoldás algoritmusát kell elsajátítani! Tudatosítani kell, hogy a hagyományos oktatási módszerekkel nem lehet, vagy csak korlátozott mértékben lehet fejleszteni az alkotó gondolkodást, a kreativitást!
– 30-40 évvel ezelőtt a magyarországi iskolások sorozatban nyerték a különböző nemzetközi tanulmányi versenyeket. Ma nem ez a helyzet. Mi lehet ennek a fő oka?
– Iskoláink nagy részében még ma is a hagyományos módszerek, a közlés-befogadás, a magyarázat, az előadás dominál, holott mások lettek az elvárások. Megváltozott a pedagógus szerepe. Ma már nem elég csak a tudás átadására összpontosítani. A ma iskolájában a tanár alapvetően problémahelyzetek felidézésével foglalkozik és segít a diáknak a probléma meghatározásában. A megoldás viszont a tanuló dolga. A tanár tehát „csak” segíti a tanulót az önálló tanulásban. Erre a szerepre viszont a tanító- és tanárképző karok nem, vagy legalábbis nem elégé készítik fel a hallgatókat. Jó pedagógusok nélkül viszont nincs jó iskola!
– Az MKP programja viszont most arról szól, hogy egy tapodtat sem hátra, mentsünk meg minden iskolát!
– Igen, de ez kevés. Nem lehet ugyanis cél egy adott helyzet konzerválása! Nekünk gyarapodni kell, vagyis előre kell lépnünk! Ha nem ezt tesszük, akkor elmegy mellettünk a vonat, mi pedig lemaradunk.
– Egyébként szétbombázzák a szlovák iskolákat is, hiszen hatszor annyi szlovák iskolát szüntetnek meg, mint magyart, csak nekünk alapvetően nem ez az, ami fáj.
– Lehet, hogy érdemes lenne őket is megszólítani. Én ugyanis azt látom, hogy szlovák körökben még nagyobb a letargia. Ha 600 iskola, hát 600 iskola! Nem is tudatosítják igazából, hogy iskoláik léte a tét! Sajnos, ez az attitűd néhány magyar iskolában is érzékelhető. Több esetben hallottam már, hogyha kevés lesz a gyerek, akkor „összebútorozunk” egy másik helyi vagy a szlovák iskolával. Persze ez is egy megoldás, de hova lesz az iskola magyar szellemisége?
Gecse Géza, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”57687,57555″}
