Ma megy haza a szobatársam, és már öt előtt kelünk, mivel hatkor jön érte a mentő, ami hazaviszi, mivel még három másik beteget is össze kell szednie. A korai időpont miatt még reggelit se kap, az éjszakás ápoló hoz neki úti csomagot, hogy egész nap legyen mit ennie.
Ma Miro az éjszakás ápoló, két nővérkével van ügyeletben, mivel a magatehetetlen betegeket két óránként forgatni kell, hogy ne legyenek felfekvéseik, és ahhoz bizony kell a férfierő. Én nem igénylem, hogy velem is végigcsinálják ezt a procedúrát, mivel megszoktam, hogy egyik oldalamon fekve aludjam végig az éjszakát, de két óránként mégis bejön valamelyikük ellenőrizni, hogy nincs e valamire szükségem, és rendszerint a legédesebb álmomból vernek fel a kérdéseikkel. Úgyhogy, ez se megoldás.
…
Két napig egyedül vagyok a szobában, mivel csütörtökön van a felvételi nap, és ekkor érkeznek az új betegek.
Délben, mikor megyek ebédelni /én a szobán étkezem, de az önállóbb páciensek lent, a közös étkezőben, amiért ilyenkor mindig nagy a torlódás a lifteknél/, már ott találom Horváth urat, aki azonban a neve ellenére egy szót se tud magyarul. Az Erdőhátságról van, és az egész családja elkísérte. Később kiderítem, hogy előttem épp ő feküdt az ágyamon, csak kórházba kellett mennie, megoperálták, és most jött vissza. Ehhez képest elég elveszettnek tűnik, többször is elsírja magát, alig akarja elengedni a feleségét, és utána is félóránként hívogatja.
…
Egyik este magyar szó üti meg a fülemet, a kantinban, a vacsorára várakozó betegek közt. Mivel egy hét után már éppen ki vagyok éhezve a magyar szóra, a közelükben állítom le a kocsit, de úgy, hogy azért ne legyen feltűnő, hogy őket hallgatom… meg különben is, mekkora bunkóság a részemről, hogy idegen beszélgetést hallgatok ki.
Általában, mindig van itt, az NRC-ben, kisebb vagy nagyobb magyar közösség, akik egymás között az anyanyelvükön kommunikálnak. Ebből még soha nem volt probléma. Úgy látszik, az a helyzet, amivel szlováknak, magyarnak egyaránt meg kell küzdeni, sok mindent felülír.
Igaz, mindig akadnak olyanok is, akik nehezen viselik, ha magyar szót hallanak, és megjegyzéseket is tesznek. Tapasztalatom szerint, ilyenkor az a leginkább célravezető taktika, ha meg se halljuk ezeket a csipkelődéseket.
Emlékszem, a legvadabb Mečiari idők voltak azok, amikor az egyik atyafi nehezen viselte a magyarságomat, és ezt rendszeresen, megjegyzésekkel adta a tudtomra. Ezek, a csipkelődések, odáig mentek, hogy a többieknek kellett leállítani a hőzöngőt, mielőtt még tettlegességre került volna a sor. Ez volt 25 év alatt az egyetlen negatív élmény, ami a magyarságom miatt ért.
…
Szóval, ott hagytam abba, hogy mindig megdobban a szívem, ha magyar szót hallok. Így most is gyorsan összeismerkedtem Tomival, a füleki sráccal, és Zolival, aki Vásárútról van.
Tomi, korábban futballozott, és elmondja, hogy egy kikezeletlen gyulladás súlyosbodott odáig, hogy kis híján lebénult. Most már túl van a nehezén, a botot is inkább csak a biztonság kedvéért hordja magával. Sokat beszélgetünk a fociról, neki a Real Madrid a kedven futballcsapata, nekem pedig a Barcelona. Neki Zinedin Zidane a kedvenc játékosa, nekem pedig Messi. Elmondja, hogy a fénykorában őt is Zidane-nak hívták, a cselei miatt.
Zolival nehezebben indult a kapcsolatunk, mivel kezdetben nehezen értettünk szót, a szó szoros, és átvitt értelmében is. Aztán, miután Tomi hazautazott, sokat beszélgettünk. Elmesélte az életét, és én jó hallgatónak bizonyultam, mert hallgatni, azt tudok.
Ugyanazon az osztályon voltunk, és miután átkerültem, az új szobába, már egymás mellett is voltak a szobáink. Reggelente, ő az első, akivel a szobám előtt, a folyosón találkozok. Üdvözöljük egymást, és megfigyelhetem, hogy a szobatársának, aki fekvőbeteg, viszi be a szobába a reggelit, a rossz lábával sántítva.
Folytatása következik.
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”58491,58372,58230,58100,57726″}
