Zöldcsütörtökön azon töprengek, vajon mit üzen nekünk az idei húsvét.
Szokás szerint megint elmarad a megváltás? Mert békesség nincs most. Sem a világban, sem a vén kontinensen, sem kis országunkban, de ami a legrosszabb, bennünk sem. Valami eltörött, elveszett, elromlott a világban és bennünk is. Amire tanítottak szüleink, tanáraink, a Biblia, a legfőbb parancs elkoptatott frázis. Elfelejtettünk szeretni. Őszinte, önzetlen, másnak jót kívánó, más örömének örülő embert keveset találni. Mindenki a maga kis gesztenyéjét akarja kikaparni, mégpedig bármi áron…
A minap csengett a telefon. Felkértek arra, hogy írjak méltatást. Egy olyan emberről, akit én jelöltem egy díjra. A szívem környékét melegség árasztotta el. Olyan jóleső, rég nem tapasztalt, bizsergető érzés. Őszintén tudtam más örömének örülni. Szinte szemem előtt láttam, amikor választottam megtudja, hogy ő lett a példakép. Amikor később találkoztunk, nem győzte nekem felolvasni a gratulációkat. Szinte sugárzott, szinte lebegett. Remélem, ez az elismerés akkora etalon lesz a számára, hogy újra faltörő kosként tud menni az álmai után.
Az élet csupa meglepetés, a véletlenek fura, olykor már-már érthetetlen játéka. Egy röpke délután alatt meg lehet járni a mennyet és a poklot. Elég hozzá valaki, aki hetven év távlatából is fel tudja idézni az emlékeket. Gyerekfejjel megélni a szülőktől való elszakítást, már önmagában is óriási trauma. Hát még, ha idegen földön, meghurcolva, s teljes bizonytalanságban kell várni a másnapot. Nem csoda, ha a mesélő hangja néha elcsuklik, hosszú másodpercek telnek el nagy csendességben és néhány könnycsepp gurul le az arcán. Utána újra kezébe veszi a múlt fonalát és próbálja felgöngyölíteni. Látom rajta, annyira megrohanják az emlékek, hogy hirtelen nem is tudja, hol folytassa. Nehéz szavakba önteni, ami még ennyi idő után is fáj.
Adni öröm. Mindannyiunknak van valamije, amiből osztogathatna. Mégsem tesszük. Persze, akadnak azért kivételek. Egy fehér furgon például rendszeresen megáll egy gyermekeit egyedül nevelő fiatal özvegyasszony házánál. Kipakolnak belőle minden jót. Megtelik a hűtő, a kamra, de még a fürdőszobába is jut a holmiból. Az ajándékozók abból adnak, amijük van. Tudják, milyen apa nélkül felnőni…
Zöldcsütörtök reggelén ilyen gondolatok kavarogtak bennem. Talán mégsem veszett el minden. Ajándékot adunk és kapunk. Van, ami megfogható, van, ami a szívünket bizsergeti. Aki ad, az szeret. S ebbe kapaszkodhatunk. A napokban sokat fogjuk hallani a feltámadás és megváltás szavakat. Magunkra is vonatkoztathatjuk. Sosem késő megváltozni és újrakezdeni. Csak a szeretet legyen az útmutató.
