A szabad akarat fogalma igen bonyolult, azok is magyarázzák, akiknek nem sok fogalmuk van róla. A szabad akarat által elkövetett tettet lényegében bizonyos fölismerés következtében elkövetett tudatos cselekvésnek tekintik, miközben a fogalom „szabad” részét önkényesen abszolutizálják. És persze az ehhez vezető fölismerést is szubjektív mércével ítélik meg.
Ilyen értelemben tulajdonképpen bármi a szabad akarat tárgya lehet, ennek nevében bármit el lehetne követni. Ne legyen illúziónk: el is követik – miközben a tett etikai vonatkozásait ritkán veszik figyelembe.
Így van ez a jogokkal is: önkényesen ítéljük meg. Mai világunkban azt tekintik jognak, amire törvény van. Régebben a dolgok erkölcsi részére is tekintettel voltak, úgy tettek igazságot. Persze nem volt ez mindig teljes mértékben igazságos is egyúttal – de ha kizárólag a törvények szerint cselekszünk, akkor vajon igazságosak vagyunk mindig?
Ami pedig szintén lényeges: ha van jog, akkor kötelesség is kell legyen. És felelősség.
Csakhogy ezt is szívesen elfelejtik. Mert ha van szabad akarat, tehát ha bármit saját elhatározásom szerint cselekszek, a következményeket viselnem kell, a felelősséget tetteimért nem háríthatom másra, hiszen a jog nem önkény, amely csak egyénre (rám) vonatkozik (amennyiben az nekem hasznos). Persze minden jog bizonyos megszorításokkal és föltételekkel működik, de az a jog, ami nekem jár, arra másnak is joga kell legyen. Ilyen értelemben a jog kollektív tényező, amiért egyénileg és kollektíve is felelősséggel tartozunk.
Szabadságom tehát föltételesen működik, nem pedig abszolút, és már végképp nem szelektív mértékben, különben önmagát pusztítaná el. Magyarán: felelősségteljesen kell viselkednünk már önmagunk érdekében is – a keresztényi erkölcs értelmében: amit magunknak nem akarunk, másnak sem tesszük. Az olyan fölfogást, amely ezt nem ismeri el, a humánum köntösébe bújt balliberális értelmezésnek tartják, mivel a jogot (értsd: a törvényeket) abszolutizálja, minden más tényezőt az ítéletből/megítélésből kizárva.
Ebben rejlik az iszlám előnye: számára minden valóság a Koránból ered, minden elgondolás alapja a hit.
Európát viszont csak a jog (azaz a törvény) érvényesítése érdekli, azt pedig úgy fogalmazza meg, hogy a pénz, a nyereség legyen döntő tényező. Bármilyen okos, emberi/emberséges elképzelés, megoldás ellenére akár.
Van például egy tömeggyilkos, aki „szabad akarata” értelmében meggyőződésből és tervszerűen, tudatosan halomra gyilkol embereket, megtagadva azok alapvető emberi jogát: jogot az életre. Ennek a tömeggyilkosnak viszont a neoliberális társadalom jogokat biztosít, olyannyira, hogy pert nyer az őt elítélő és fogva tartó állam ellen.
Miféle jogokról beszélünk itt? Mert ez már nem jogi kérdés, nem, ez dekadencia.
Ha gyerekkoromban túlzásba vittem viselkedésemet, apám elnadrágolt – és senkinek sem jutott eszébe gyermeki jogaimról papolni, mert hiszen én voltam, aki viselkedésemmel mások jogait csorbítottam. Nem arról szól ez, hogy a gyereket szabadon lehet ütni-verni, hanem arról, hogy a gyerek testével sokkal jobban érez és ért meg sok mindent, mert értelmi képességei még nem elég fejlettek ahhoz, hogy a szó teljes értelmét és mélységét fölfogja. Persze jobb mindent megbeszélni, ám a tárgyalás alternatívája sokszor már csupán az erőszak, gyakran nincs is más választásunk.
A probléma lényege az, hogyan állapítjuk meg a határt, amikor bizonyos jog már nem érvényesülhet. Hit nélkül hogyan tegyük?
Európai emberség, erkölcsi tartás nélkül hogyan ítélkezzünk? Akinek ez nincs meg, s csupán a leírt törvények alapján képes ítélkezni, abban fölmerül a kérdés, egy tömeggyilkos terroristát vajon jogszerűen zárnak-e be és figyelnek napi 24 órán keresztül, mert ugye egy ilyen gyilkosnak is ilyen-olyan jogot tulajdonítanak. Ami szintén nem azt jelenti, hogy embertelenül, netán cinikusan és brutálisan lehet viselkedni vele. Ebben is a hit segít, keresztény erkölcsünk. Legalább itt Európában ennek így kéne lennie. Mert ilyenek a hagyományaink.
Egyelőre azonban úgy néz ki, hogy vannak, akiknek joguk van, hogy származásuk ürügyén háborús bűnösök maradjanak, amiért azt Beneš úgy jónak tartotta, csakúgy, mint jelenkori követői, miközben a néhai cinkosok – szintén származásuk szerinti kollektív jog alapján – hősökké avanzsálnak. Vagy hogy bizonyos emberek kollektíve elveszítsék – akaratuk és az alkotmány ellenére! – állampolgárságukat, mivel a (vélt) érdek még a törvénybe írt jognál is fontosabb.
Úgy tűnik, a jogok is csak szelektíven érvényesülnek. A kollektív bűnösség viszont marad.
