Manapság egyre többet hallunk a migrációról, illetve a kelet és dél felől érkező menekültáradatokról. Közben arra nem is gondolunk, hogy van egyfajta belső – és mind jobban erősödő – népmozgás is tájainkon. Ez elsősorban Dél-Szlovákia sorvadó magyar településeit érinti, és változtatja meg azok nemzetiségi képét.
Mielőtt erről részletesebben szólnánk, nézzük, mi volt a helyzet errefelé évtizedekkel ezelőtt. Falvainkban mindig is volt egyfajta népmozgás. Gyakran cselédek tömege érkezett az uradalmi birtokokra, melyek tulajdonosai a maguk vallása, nyelve szerint válogatták az ide hozott dolgozóikat, az olcsó munkaerőt. De jöttek ide más nyelvet beszélő hivatalnokok, csendőrök, fináncok, erdészek, tanítók szintén. Aztán tudunk az erőszakos ki- és betelepítésekről meg a deportálásokról is.
A békésebb időkben azonban nem volt egyszerű az adott település polgárává válni, ott illetőséget szerezni. Jól működtek ugyanis a faluközösségek írott vagy íratlan szabályai,
érvényesültek erkölcsi normái, s betartották az általános rendelkezéseket is. A falvak elöljáróságai nem adták ki könnyen a „községi illetőségi bizonyítványt”, azaz az idegeneknek nem volt egyszerű egy-egy falu polgárává válniuk.
Kutatásaim során, a községi tanácsok (elöljáróságok) jegyzőkönyveit olvasgatva, gyakran találkoztam az illetőség fogalmának felbukkanásával, tehát az arról szóló tárgyalással, hogy a település polgárságát megkaphatja-e valaki, avagy nem. Az egykori Nemesboriból (ma Bori) való az a Községi Illetőségi Bizonyítvány, amely az alábbiakat tartalmazza: „Mi, Bori község elöljárósága, tudatjuk mindenkivel, akit illet, hogy Szoboszlay Dezső (atyja: néh. Szoboszlay József, anyja: Paparinszky Emília), aki Boriban, az 1889. év április hó 8. napján született, családi állapota szerint nős, foglalkozása földműves, és jelenleg Boriban lakik, az 1886. évi XXII tc. 6. § alapján községünk kötelékébe tartozik. Boriban, 1939. évi június hó 21-én”. A bíró és a jegyző aláírása, Bori község pecsétje.
Nos, az ilyen illetőséget, mint mondtuk, nem volt könnyű megszerezni, főleg az idegeneknek nem. Állandó lakhely, rendes adófizetés vagy a felmenők Boriban való tartózkodása kellett hozzá. S nem volt kárára a kérelmezőnek a jó magaviselet, a példás élet stb. sem.
Nem kapta meg az illetőséget például a Boriban tartózkodó Kömpfler Jakab 1908-ban. Annak ellenére sem, hogy már lakott itt 1865-től, ám, mint írták, „a mostani generáció előtt nem ismeretes”. Schleisinger Netti illetőségi kérvényét pedig azért utasították el, mert ő tartósan Budapesten lakott.
Ám nehogy azt gondoljuk, hogy e téren talán kivételeztek a zsidókkal, és csak ők nem kaptak bori illetőséget. Nem ismerték el például a földbirtokos és virilista (legtöbb adót fizető) Dalotti Aladár illetőségét sem 1909-ben. Vele kapcsolatban ez áll a jegyzőkönyvben: „A képviselőtestület kimondja, hogy Dalotti Aladárt borii illetőségűnek el nem ismeri, mert az 1886:XVIII. tcz. 6. §-ának alapján örökletes illetősége nincs, a 10. § értelmében pedig Bori községben csak egy évig tartózkodott. Igaz ugyan, hogy Bori községben 8 év óta adót fizet, de hallgatólagosan illetőséget nem szerzett, mert az vélelmezendő, hogy előbbi illetőségét Nagykőrösön fenntartotta, hol szintén jelentékenyebb birtoka volt, s ott adót fizetett, s jelenleg is fizet. Minthogy pedig a 10. §-nak a tartózkodásra és adózásra vonatkozó rendelkezései Nagykőrösön összpontosulnak, elsősorban Nagykőrös köteles illetőségét elismerni.” De nem volt egyszerű ezt a jogi elismerést megszerezniük a letelepedni óhajtó cselédeknek, zselléreknek sem.
Apátújfalu „képviselő-testületi közgyűlési törzskönyvében” is több, témánkat érintő bejegyzéssel találkozhatunk, azaz gyakran tárgyalt a testület egy-egy személy illetőségének megadásáról vagy elutasításáról. Nem kapott illetőséget például a szuchányi Kovács Márton, vagy Varga Katalin, aki „bár a faluban született, de anyja csak egy évig volt itt uradalmi cseléd”.
1909-ben Zöllei Erzsébet kért illetőséget, de nem kapta meg, mert – „bár Apátújfaluban született, de 40 éve Budapesten élt, mint üzletesnő (kofa), s időközönként cseléd is volt”.
Ügyeltek a falu rendjére, figyelték a nemkívánatos személyek, az idegenek mozgását, felbukkanását ugyancsak. Ezzel kapcsolatban ilyen határozatot fogadtak el: „Csavargóknak szemmel tartása, és ha vidékiek, illetőségi helyükre való elhurczolása a községi elöljáróságnak kötelessége. Ilyeneknek szállást adni tilos”.
1913-ban nem ismerték el Kornfeld Jakab illetőségét, mivel – mint a jegyzőkönyvben írják – „idősebb lakosok meghallgatásával megállapíttatott, hogy az illető atyjának – aki itt korcsmáros volt – elhalálozása után a korcsmát csak 1,5 évig kezelte, aztán mint marhaügynök tartotta fenn magát 7 évig, s mintegy 22 éve, hogy innen végleg elköltözött”. (Kornfeld később mégis megkapta a kért illetőséget.)
Nem kapott illetőséget Francisci János törvénytelen gyermek sem, mivel Apátiban sem anyja, sem nagyatyja illetőséggel nem bírt, bár ő itt született. Ugyanakkor Básti Zsuzsanna házasságon kívül született gyermekének, Erzsébetnek illetőségét elismerték. Talán azzal is magyarázhatták ezt, hogy a Bástiak régi jobbágyok, törzsökös család voltak a faluban.
Most pedig nézzük, mi a helyzet manapság népmozgásügyben. Azt már talán valamennyien tudjuk, hogy településeink zöme zsugorodik. Alacsony a születések száma, magas az elhalálozás. Jelentős az elvándorlás is, amit főleg a munkahelyek hiánya idéz elő. A falvak így lassan-lassan elnéptelenednek. Porták tucatja áll elhagyatottan, üresen. Örökösei igyekeznek azon túladni minél előbb. Az internetes hirdetések jól elősegítik azt, hogy messze földön is hírt szerezzenek az itteni kínálatról.
Bizonyára valahol, valamiféle szervezett irányítás is történik. Néhány éve romák tömegét hozták errefelé északi tájakról. Megálltak az autóbuszok, s kiszálltak az államnyelven beszélők, akiket már az előre megvásárolt házakba vittek. Az adott helyen legtöbbször érkezésükről sem tudtak.
Egyik napról a másikra az új migránsok lepték el a falvakat, növelve ugyan azok létszámát, de növelve a problémákat is, megváltoztatva a települések nyelvi-etnikai képét.
Tudunk olyan esetekről is, hogy településeink egymás orra alá törnek borsot úgy, hogy például a tehetősebb falu polgármestere a szomszédos kistelepülésen segíti lakáshoz a falujabeli romákat, hogy szabaduljon tőlük.
Újabban ugyancsak a távoli tájakról érkező szlovák polgártársak vásárolnak házakat például az Ipoly menti falvakban. Van, aki többet is. Kap rá pénzt az államtól, aztán, ha nem tudja fizetni a kölcsönt, a bank ráteszi a portákra a kezét, és annak adja azokat, akinek akarja. A fizetőképes idegenek viszont itt maradnak. Legtöbbször alig tudnak róluk valamit a helybeliek. Akinek gyermeke is van, azok beadják őket a magyar óvodába, iskolába. Még örülnek is a helybeli illetékesek, hiszen részben megoldódik a létszámprobléma.
Az idegenek egyelőre a nyelvi másságot is eltűrik. Kérdés: meddig? Ha lesz még egy-két társuk, vajon nem követelik-e az oktatási nyelv megváltoztatását? Ki tudja, vajon megállítható-e egyszer, ami már elkezdődött? Ha létszámunk kevés, a beköltözők meg sokasodnak, nem változik-e a tanítás, az istentisztelet nyelve, a helység erkölcsi rendje, mindaz, ami évszázadok óta hagyományozódott ránk?
