Gyakran hangoztatott mondat: Csak beteg ne legyek! Valódi értelmét azonban legtöbbször csupán akkor fogjuk fel, ha magunk vagy családtagjaink komolyabb egészségügyi ellátásra szorulnak. Olyankor, amikor ágyhoz vagyunk kötve, tehetetlenül egy idegen közegben, átvillanhat az agyunkon, nemcsak mi vagyunk betegek, de nagybeteg a süllyedő hajóhoz hasonlító egészségügy is.
Nyilván senki sem akar kórházba kerülni, de a sors néha úgy rendezi, hogy az ember mégis odajut. Jó, ha csak néhány napra, rosszabb esetben akár hosszú hetekre is. Szerencsés az ember, ha olyan kórházi osztályra kerül, ahol emberséges a személyzet, kedvesek a nővérkék, és a szobaorvossal is lehet pár szót váltani.
Főleg a hozzátartozóknak fontos, hogy a beteg állapotáról pontos képet kapjanak, és egyúttal megtudják, mi a teendőjük a gyógyulás érdekében, illetve, hogy mire kell felkészülniük. Talán négy-öt percet rabolna el ez csak az elfoglalt szobaorvos idejéből, de ő egyetlen most nem érek rá kijelentéssel képes faképnél hagyni a kétségek közt gyötrődő hozzátartozókat. Hát nem érti meg, hogy nekik az ágyban fekvő bácsi nem egy páciens, hanem az édesapjuk?
A nővérek pedig nem tájékoztathatnak a beteg állapotáról. Ők legfeljebb arról számolnak be, hogy eszik-iszik-e, jól alszik-e, kommunikál-e. Persze a hozzátartozó, aki mindenképpen információhoz akar jutni, tovább próbálkozik. Telefonon hív, kéri a szobaorvost (mert más orvos nem adhat tájékoztatást), ő fel is veszi a kagylót, majd közli, csak személyesen hajlandó beszámolni a páciens hogylétéről. Napok telhetnek el úgy, hogy az ember semmilyen használható felvilágosításhoz sem jut szerette egészségi helyzetéről.
Persze, vannak kórházak, nehéz betegeket kezelő osztályok, ahol közvetlenül az orvosi szobát is lehet hívni. Ott az éppen ügyletes orvos legalább nagyvonalakban tájékoztat arról, hogy van a beteg. Ez főleg akkor esik jól az embernek, ha a hozzátartozója eredeti lakhelyétől távol esett át súlyos műtéten, ahol nem tudja mindennap meglátogatni. Néhány biztató szó elég lehet ahhoz, hogy egy kicsit megnyugodjon.
Nemcsak a pénzhiány nyomasztja az egészségügyet, van itt más hiányosság is. Mintha az emberség szintén kiveszőben volna. Kommunikációs szakadék tátong a beteg és az orvos, a hozzátartozók és az orvosok között. Nem partnerei egymásnak.
A beteg teljes mértékben alárendelt és kiszolgáltatott az orvosnak és a nővéreknek. Megeszi a hideg ebédet, eltűri, hogy látogatási időben egy szál pelenkában találják őt nemcsak a saját, hanem még a betegtársa hozzátartozói is. Ha szomjas, megnyomná a csengőt, hogy hívja a nővért, de az nincs az ágy közelében. Egyedül pedig nem tud inni, mert le van kötve a keze. Azért, mert a fejműtét után zavart, folyton kikel az ágyból, el akar menni… Így aztán kiabálni próbál. Vagy meghallják, vagy nem. Ágyához láncolva, bekatéterezve fekszik hosszú napokig. Ha lesz egy kis szerencséje, talán nem kap tüdőgyulladást. Ez jár egy csaknem ötvenszeres véradónak! Igaz, az már régen volt. Most már csak egy öreg bácsi, aki ellátásra szorul.
Vannak dolgok, amiket nem lehet a pénzhiányra fogni. S megkockáztatom, hogy az orvos- és nővérhiányra sem. Az emberszámba vevést, a figyelmességet, a törődést. Ez a minimum, amit egy kórházban a beteg joggal elvárhatna.
Hogy betakarják, ha huzat van. Hogy megkérdezzék: nem inna-e egy kis vizet? Nagyon úgy tűnik, ahhoz, hogy valaki megfelelő ellátásban részesüljön, vagy ismert embernek, kivételezett betegnek, vagy pedig pénzes páciensnek kell lennie. Ebben a két esetben megkapja azt, ami jár neki. A figyelmet, a törődést, a kedvességet, és azt a néhány jó szót, amire oly nagyon szüksége van.
Hiába fejlődött sokat az orvostudomány, hiába vannak remek diagnosztikai és gyógyító műszerek, ha a legfontosabb hiányzik. A páciensben meglátni az embert.
Akinek nem inge, ne vegye magára!
