Az elcsatolt nemzettestek jövőbeli kilátásait illetően egyre gyakrabban felmerül a kérdés: az identitásmegőrzés klasszikus problémáival, avagy a gazdasági-szociális kérdések megoldásával foglalkozzunk-e elsősorban, melyiket helyezzük előtérbe?
Olvasom egy helyen, hogy „Az MKP politikusai is megértették az utóbbi években az idők szavát, és a tavaszi kampányban az önkormányzatiság, az oktatás és kulturális jogok mellett a gazdaságfejlesztés is hangsúlyosan szerepelt.“ Jómagam úgy gondolom, a kérdésfelvetésnél nem az egyik, illetve a másik problémamegoldás prioritásának fontosságán, hanem a gondok párhuzamos kezelésén kell, hogy legyen a hangsúly.
Mert nézzük csak, mely területeken érte nagyobb csapás a felvidéki magyarságot az utóbbi évtizedekben? Tény, hogy bizonyos helyzetekhez képest csorbultak az itt élő magyarság jogai; továbbra sincs megoldva az ilyen-olyan autonómia kérdése, foghíjas az önrendelkezés, hiányzik intézményrendszereink stabil kiépítése. Ugyanakkor köztudott, hogy jelentősen csökkent a szlovákiai magyarok hivatalos statisztikákban kimutatott száma: kevesebb gyermek születik, mint amennyi idős vagy beteg polgár meghal. Kedvezőtlen a magyarság egészségi-pszichikai állapota. Továbbra is fokozódik falvaink elnéptelenedése, az elhagyatott vidéki porták szaporodása; nő az elvándorlás, a munkahelyek utáni ingázás. S ezek mögött bizony már gazdasági problémák vannak. Illetve nem működik jól munkahelyteremtő politikánk, családtámogató rendszerünk.
Az utóbbi probléma Dél-Szlovákiában nem új keletű. Kezdődött talán a szövetkezetesítésekkel az 1950-es, 1960-as években. Amikor a kisebb és nagyobb gazdáktól, a földművelő parasztságtól elvették vagyonát, lába alól kihúzták a talajt, semmivé vált az az évszázadokon át kialakított és megszerzett népi tudás, mellyel rendelkezett. A szövetkezeti rendszer csak lassan bontakozott ki, miközben a magyar emberek ezrei váltak szinte földönfutóvá, botladozó ipari munkásokká, távoli vidékekre ingázó kenyérkeresőkké.
Saját családomon belül magam is megtapasztaltam, mit jelentett ez. Apám és nagyapám egyik napról a másikra volt kénytlen az ország északi tájai felé indulni, munkát keresni a Felső-Garam vidékén. Földművelőkből lettek útépítők, kőfejtők, betonozók és még sok-sok fajta munkát bevállaló csendes magyarok. Akik hetente ingáztak, kezdetben korai buszjáratokkal és vonatokkal, később üzemi buszokkal. Mentek a heti elemózsiával hétfőn, jöttek haza fáradtan pénteken. De tették dolgukat, mert ragaszkodtak szülőföldjükhöz, falujukhoz; építeni akartak új családi házat, biztosítani gyermekeik jövőjét.
Amikor tájainkon, az elsősorban mezőgazdaságból élő vidéken a szövetkezetek is kiépültek, majd úgy-ahogy megerősödtek, jött az újabb fordulat. Az ügyeskedők gyorsan privatizálták a vagyont, legtöbb esetben megfeledkezve az eredeti tulajdonosok kárpótlásáról, aztán túladtak azon, leépítve a drága gépparkokat, modern istállókat. Később jöttek a nyugati ügyeskedők és felvásárlók, akik aránylag olcsón földhöz jutottak, kizsigerezve azt gyanús argrotechnikákkal, kevés és olcsó munakerővel, majd sokan gyorsan odébbálltak közülük.
Most aztán itt a föld, de annak műveléséhez már egyre kevesebben értenek az új generációk tagjai közül. Nincs mindig tudás, nincs eszköz, pénz, támogatás az újrakezdéshez. Az unió különben sem mindig kedvez a hazai termelőknek. Így nagy kiterjedésű földterületek állnak megműveletlenül, melyeket felver a gaz, az akác és a csipkebokor. Gyümölcsösök, szőlőültetvények válnak vadak martalékává, amolyan dzsungellá.
Tehát valami nagy összefogásra lenne szükség a Kárpát-medencében, a magyarlakta területeken különösen. Mert ha nem lesz jobb gazdassági- és családpolitákánk, ha nem teremtünk újabb munkalehetőségeket, ha nem lesz hol megkeresniük mindennapi kenyerüket gyermekeinknek, akkor bizony feleslegessé válhatnak a másfajta jogok is. Ha elhagyják szülülőföldjüket, ha naponta hat-hét órát inngázással töltenek, ha nem lesz idejük önmagukra, akkor bizony csak felbomló családok lesznek gyermekek nélkül, kihaló és lakatlan porták falvainkban. Eltűnik lassan az óvoda, az iskola, a plébánia, a polgármesteri hivatal; megszűnik a posta, az orvosi rendelő, bezár az üzlet, és akkor bizony hiába akarunk magyarul beszélni a hivatalban, az orvosnál, mert nem lesz községeinkben egyik sem ezekből. S nem tudjuk kitenni a kétnyelvű táblát sem az adott helyre, mert nem lesz már olyan sem.
Ha most mégis van egy kis remény köreinkben, jelenthet némi vigaszt. Jó megoldásnak látnám, ha a lényeges dolgokat együtt és józanul kezelnénk. Nem feledkeznénk meg arról, hogy a lélek és test békéjét megéri közelíteni egymáshoz, számos problémánkat együtt kezelni-orvosolni a jövőben. Nem feladva identitásunkat, de javítva gazdasági gondjainkon is.
