A Nyugati-, vagy Liptói-Tátra hegyvonulata számos olyan látványosságot kínál, melyeket érdemes megtekintenünk. Ez egy valóban vadregényes táj, völgyeiben nagyokat túrázhatunk. A Rohácsi-völgyben több igényes túrán vehetünk részt. Egy szép augusztusi napon jómagam is ennek a vidéknek a felfedezésére indultam.
Kilenc óra után pár perccel indultunk a parkolóból, mely 1063 méterre van a tengerszint fölött. Néhány perc múlva a hegyi patak hídján áthaladva, egy felvonó mellett az erdőben találtuk magunkat. Ezután egy meredek útszakasz következett, majd kiértünk az aszfaltozott útra. Ezen negyven percet haladtunk az Adamcula-rétig (1183 m a tengerszint felett), ahol balra letértünk a kék jelzésű ösvényre.
Eredetileg ellenkező irányban terveztük a túra megtételét, de szerencsénkre megváltoztattuk a sorrendet. Így a vízesés felé vettük először utunkat. Visszafelé ugyanis sokkal fárasztóbb lett volna a meredek út. A Zöld-völgyön keresztül törtünk fölfelé. Az út csak minimális mértékben épült ki, így bizony figyelnünk kellett az ösvényt.
Ha a látványban kívántunk gyönyörködni, megálltunk. Ezért sem tudtuk az útjelző táblák időpontjait tartani. Ezeknek az a hátrányuk, hogy csak szlovák nyelven tájékoztatják a turistákat. Egykor a Tátrában szlovák, magyar és német nyelven közölték a közérdekű tudnivalókat. Az EU-ban erre nyilván nincs szükség, a sok külföldi turista vessen magára, ha nem tud szlovákul!
A vízesést 10:40 körül láttuk meg. A meredek úton tovább kellett haladnunk, míg teljes szépségében gyönyörködhettünk benne. Másodpercenként 500-1200 liter víz zúdul itt alá 23 métert. Ekkor jutottunk 1340 tengerszint fölötti magasságba, de még nem tudtuk mi vár ránk! A túrázók egy része visszafordult, a többiek kapaszkodtak a meredek úton fölfelé.
Néhol az ösvényen több szakaszon víz folyt, másutt gyökerek keresztezték utunkat. Az útvonal mentén páfrány zöldellt. Sokszor találtunk gyilkos galócát. Fél tizenkettőkor végre felértünk a domb tetejére, 1473 méterre jutottunk a tenger szintje fölé. Négyszáz métert emelkedtünk! A parkoló, ahonnan indultunk, csak egy világos foltnak tűnt a messzeségben.
Mindenki leült, fogyasztott a magával hozott elemózsiából, ásványvizet ittunk. A társaság dalra fakadt, abban reménykedve, hogy most már lefelé visz az út. Az valóban lefelé vezetett egy kis ideig, egy kisebb tengerszem és kőgörgeteg mellett haladtunk el, ám azután meredeken fölfelé ívelt. Ha bicsaklás nélkül akartuk megúszni, állandóan figyelni kellett az ösvényt.
De azért meg-megálltunk, hogy jó felvételeket tudjunk készíteni. Itt bizony ismét meredeken fölfelé ível az ösvény, de mindenki bizakodott, nemsokára jobbra hajlik az út és lefelé fogunk haladni. Balga remény, meredeken fölfelé kellett haladnunk, hogy a további majd 300 méter szintkülönbséget leküzdjük.
A szembejövőktől érdeklődtünk, akik igazolták, csak fölfelé van út. Fél egykor még csak 1589 méteren voltunk, de negyven perc múlva már elértük a Szomorú-hágót, az 1963 m-t. A tábla jelzi, megérkeztünk a felső tengerszemhez, amelyet két perc gyaloglás után már láttunk is.
Ez 1719 métert jelentett a tenger szintje fölött. Ezután a zöld jelzésen mentünk tovább, majd leültünk egy negyed órára a tó partján és gyönyörködtünk. Ezeknek a tavaknak nincs nevük. A jégkorszak tájformáló erőinek eredményei. Kisvártatva a második tengerszem került látókörünkbe.
Ezután már valóban csak lefelé haladtunk. Igaz, hepehupás úton, de ez már kevésbé volt emberpróbáló. Az időjárás kegyes volt hozzánk, a napot a felhők gyakorta eltakarták és friss szellő hűsített bennünket. A tábla szerint, a Szomorú-völgyet fél óra múlva érjük el és a Ťatliak-menedékház, vagyis a Fekete-pocsolya nevű tengerszem egy órára van tőlük.
A szembejövőket vigasztaltuk, ez csak a kezdet. Hát, nem túlzottan örültek a hírnek. Rendszerint fiatal szülők és gyerekek vonultak csoportosan ezen az igényes útvonalon. Idősebbekkel csak elvétve találkoztunk. De társaságunkban a 80 éves Jenő bácsi az elsők között teljesítette a túrát!
Az első tengerszem 2,22 hektár, ez a legnagyobb. A legmélyebb a negyedik, mely 8,10 m. A második és harmadik környékén él a békazuboly. Itt találkozhatunk az alpesi és kárpáti gőtével, a barna varanggyal, valamint az elevenszülő gyíkkal, netán a keresztes viperával. A svájci fűz, a gyapjúsás több fajtája, a szittyó otthona ez a vidék.
Délután kettő tájban elértük a Szomorú-völgyet, 1522-re ereszkedtünk.
Törpefenyővel egész utunk alatt találkoztunk. Ez elégé kipusztult a legeltetés és faszénégetés miatt, de manapság ismét ültetik. Húsz perc múlva egy forrás vizénél frissülhettünk föl, majd feltűnt a negyedik tengerszem, a Fekete-pocsolya és a menedékház.
Itt megpihentünk, fölfrissültünk és elindultunk az aszfalton az Adamcula-rét felé a piros jelzésen. Tovább haladtunk a kiindulópont felé, majd egy rövid erdei séta után visszatértünk a parkolóba. Néztem az órát, 16:15 volt. Negyedórával később érkeztem meg, mint az első csoport, az utolsók pedig öt perccel utánam jöttek meg.
Egy szép, több mint hétórás túrában volt részünk, melyet bizony egyikünk sem bánt meg. Tizenkét-tizenhárom kilométert tettünk meg, és hozzávetőlegesen 850 méternyi szintkülönbséget küzdöttünk le.
Másoknak is ajánljuk, mert a Rohácsi-völgy vidéke nagyon változatos képet mutat. Az Úristen bizonyára jókedvében teremtette ezt a területet is.
(a nyári túráról készült képriport ITT olvasható)