Több mint egy évtizeddel ezelőtt fogalmazódott meg egy gyermekotthon létrehozásának gondolata a kárpátaljai Ráton. A gondolatot tettek követték és november 5-én már fennállása tizedik évfordulóját ünnepelte a Szent Mihály Gyermekotthon.
A gyermekotthonról, a kezdetekről és a tervekről beszélgettünk Puss Sándor felvidéki jezsuita szerzetessel, aki már a gondolat megszületésekor is jelen volt.
Több mint tíz évvel ezelőtt a megtervezésnél is jelen volt. Milyen céllal kezdeményezték az árvaház létrehozását?
Valóban, több mint tíz évről van szó. Jezsuita misszióként indult az egész. Az elsők között egy nyugdíj előtt álló (Bohán Béla SJ) magyarországi jezsuita érkezett Kárpátaljára. Mindez közvetlenül a fordulat után történt, amikor már szabadabban lehetett papként működni. Őt követte egy Nyugat-Európából hazaérkező nyugdíjas atya, Molnár Miklós SJ. Én 1992-ben fedeztem fel Kárpátalját, s azonnal beleszerettem. Mi hárman felosztottuk az Ung-vidéket, valamennyiünknek jutott 5-6 falu, kisebb település 4-5 templommal. Húsvét és karácsony táján fiatal erdélyi jezsuiták is csatlakoztak hozzánk. Részben nekik köszönhetem, hogy meg tudtam őrizni fiatalos lendületemet ebben a szinte lehetetlen környezetben – akkor még ukránul sem tudtam, a hivatalokban vatikáni ügynökként kezeltek stb. Az árvaház létrehozását elsősorban az azóta elhunyt Molnár atya kezdeményezte, azzal a céllal, hogy így egy olyan intézmény jöhessen létre, ahol foglalkozni lehet nemcsak árva, hanem fogyatékos gyermekekkel is.
Kik voltak segítségükre?
Abból kifolyólag, hogy közvetlenül római tanulmányaim után jöttem Ukrajnába, Molnár atya pedig nyugat-európai misszióból, eleve gyanús alakok lettünk. Figyeltek, bár ezt már megszoktam, hiszen még ´89 előtt léptem be a titkos földalatti egyházba. Jól meg voltam ezekkel az ügynökökkel, nem akartak bántani, csupán mindenről értesíteniük kellett a felsőbb szerveket. Közülük az egyik végül a hitoktatásba is besegített. Minden faluban találtunk egy-egy önkéntes hitoktatót, aki elsősorban nem az iskolai hitoktatásban nyújtott sokat, hanem azon kívül. Egy dolog az elméleti oktatás, de emellett a fő hangsúly a plébánia életén, a karitásztevékenységen van. Már a kezdetektől azt kértük a hitoktatóinktól, hogy a gyerekeket kiemelt hangsúllyal a szegényebbek iránti elkötelezettségre oktassák. Hiszen még ott, az oly szegények között is vannak szegényebbek. Ez jól bevált módszer az egyházépítésben.
A magyar hívek nagy szeretettel vettek körül bennünket, nagyra becsülték a magyar papot, ha csak misét mondtunk, azzal is bőven meg voltak elégedve. Mi persze nem. Sikerült olyan fiatalokat, fiatal házasokat találnunk, akik jobb helyismerettel rendelkeztek, jobban beszélték az ukrán nyelvet – s elkezdhettünk intézkedni, szervezkedni. Az egyik falum Császlóc volt. A plébániával szemben volt az állami gyermekotthon – mint egy bevehetetlen vár. Soha nem jutottam be, féltve őrizték – mint valami államtitkot. Néha jöttek külföldi vendégek, szponzorok, azok is csak néhány kijelölt helyiségbe jutottak be. De ha mondhatom úgy: voltak bent embereim – híveim, akik elmondása szerint… mielőbb ki kellene hozni onnan a gyerekeket. Ugyanilyen helyzet lehetett más otthonokban is, s volt belőlük bőven. A kérdés csak az volt, hova? A szomszéd falumban volt egy egyházi birtokban lévő kis kastély, azt ajánlotta a püspök atya. Szerencsénkre a helyi hívek annyira ellenezték, hogy nem valósulhatott meg az első terv. Ők még nem sejtették, miben különbözik a családtípusú gyermekotthon az államitól – így hát érthető volt az elutasítás.
Hogyan emlékszik a kezdetekre?
A kezdeti nehézségekre gondolva most már nyugodt vagyok, de akkor nagyon aggasztott a látszólagos és évekig tartó tehetetlenség. Az első próbálkozás egy bérelt lakás volt, ahová idősödő utcalányokat fogadtunk be, de csak akkor, ha a gyermeküket is hozták. Nem tartott sokáig, a falu nem nézte jó szemmel. Újabb próbálkozásként kint a hegyekben vettünk egy nyaralót, azt meg a püspök atya nem nézte jó szemmel – el kellett adni. Árából, amit az erdélyi barátaimtól kaptam épült három roma imaház. A nyugatról hazatért Molnár Miklós atya nagy tapasztalatokkal rendelkezett már akkor is az emigráns, s egyéb szociális ügyekben. Ő csupán házaspárokat keresett meg, s tudta, ők majd tudni fogják, hogyan kell elindulni. Így is lett. Bíró Árpi és felesége, Marika három gyermekükkel, no meg még három helyi házaspárral végül egy kis csodát hoztak létre. Egy szeretetszigetet, ott az ukrán dzsungel szélén, Ráton.
Sikerült elérni a kitűzött célt? Esetleg túlteljesítettek?
Azt kell, hogy mondjam: ők, a rátiak elérték –a többi falu ilyen szempontból azóta is egyhelyben áll. Fogynak a magyarok, aki tud, elhagyja a hazáját. Ráton más a helyzet. Ott az árvaházból kikerült ukrán gyermekek már szépen beszélnek magyarul, ők tartják fent a magyar iskolát. Jól érzik magukat és nem is akarnak elmenni Kárpátaljáról. Ezt nevezhetjük túlteljesítésnek a javából.
A tíz év alatt mi volt a legnagyobb, legnehezebb probléma, amit meg kellett oldani, és mi volt az az élmény, amely kiemelkedően pozitívként értékelhető?
Az utolsó tíz évben már nem voltam napi szinten jelen. Részben az olasz karitászon keresztül próbálkoztunk anyagilag jobban biztosítani a családok mindennapjait, a házak modernizálását. A nyári szünetben igyekeztem én is szponzorokat csalogatni Kárpátaljára. Ha a helyieket kérdeznénk meg, ők biztos tudnának kapásból számtalan komoly problémát felsorolni. Kívülállóként abban látom a gondot, hogy 18 év után is létbiztonságot tudjanak biztosítani a felnövő gyerekeknek. 2004 körül még Kelet-Szlovákiában kutattunk olyan faluk után, melyek elméletileg befogadnák, munkát is adnának a 18 éven felülieknek. Nyaranta a szakmák után érdeklődő fiatalokat áthoztuk Felvidékre, találtam befogadó családokat is. Állandó letelepedési helyet azonban egyáltalán nem sikerült találni. Ezután az államhatár odaáti oldalán tervezgettünk valamiféle farmot alapítani. Hozzá a telket meg is ígérte a ráti polgármester, de mindez csak ígéret maradt, készülő rajzokkal, tervekkel. Jelenleg ott tartunk, hogy a gyermekotthon szomszédságában vennénk meg azt a telket, rajta egy tatarozásra váró házikóval, ahol otthonra lelnének azok, akik korukra való tekintettel kénytelenek lesznek elhagyni a gyermekotthont.
A gyermekotthonból kikerülnek tehát lassan a gyerekek. A továbbiakban mi lesz velük? Hogyan tudnak nekik segíteni?
Egy lány már férjhez is ment, gyermeket is szült, ott helyben, a faluban. Tehát szem előtt maradt. Egy másik jelenleg Budapesten tanul, vannak, akik Ungvárra járnak ukrán iskolákba. Ők azzal, hogy helyben tanulnak, jogosultak ott maradni az eddigi (családtípusú) otthonukban. Természetesen az is, aki Pestről jön időről-időre vissza, kap egy ágyat, van még hova jönnie – de neki már nagyon jó lenne egy olyan ház, ahol otthonra lel, mint fiatal felnőtt. Egyre többen lesznek azok, akik, ha állami intézetben maradtak volna, akkor az utcán végzik (lányok gyakran az utcasarkon). A családtípusú gyermekotthonokban ez nem fenyeget, itt senki nem marad fedél nélkül.
Ön szerint fel vannak készülve az életre ezek a ráti gyerekek?
Mentségemre szolgáljon, szerintem manapság ritka az a gyerek, aki tudja, mi vár rá. A fiatalság, mint olyan, nincs felkészülve az életre e hirtelen változások közepette. Ilyen szempontból a mieink, a rátiak nincsenek hátrányos helyzetben. Sőt, elmondhatom családcentrikusabbak, összetartóak, életvidámak – nagyon jó esélyeik vannak a beilleszkedésre. Amikor ott járok, ahogy látom a nagyfiúkat, hogyan szeretik (és tudják) dajkálni az egész piciket, nem aggódom. A 18 év körüli nagylányok már igazi nők. Van bennük tartás, egészséges szemérem, de bátran szemükbe mernek nézni a férfiaknak is. Tudják, kik ők, sejtik ki volt az anyjuk és nem szégyellik. A nevelőszülők valóban apjuk-anyjuk helyett apák, anyák. Minden elismerésem az övék. Nekem, mint papnak csak az a dolgom, hogy éreztessem velük: csodálatosak vagytok, nem csak a Jóisten, mi is nagyon szeretünk benneteket. Ők még szívesen odaülnek közénk, felnőttek közé és hallgatják mit beszélünk, tudnak kérdezni. A Felvidéken ezt már ritkán tapasztalni. Ők gyakran már tízéves korukban sem gyerekek, nálunk Felvidéken meg egyre több 20-30 éves gyerekkel találkozni. Hiszem, hogy a Kárpátaljába fektetett energia sokszorosan megtérül.
Milyen terveik vannak az elkövetkezendő időszakra?
Már épül az a rehabilitációs központ, amely külsősök számára is nyitott lesz. Hiszen a nevelőszülők elmondása szerint azon gyermekek közül is, akiket befogadnak, sokan szorulnak rehabilitációra. Ezért a közeli Ungvárról is bizonyára nagy igény mutatkozna, nem beszélve arról – hogy Kárpátalja egyik legmodernebb gyermek-rehabilitációs intézetéről álmodnak, s joggal. Szerintem sikerülni fog nekik. Csodákra képes a kárpátaljai magyar, aki nem hiszi, járjon utána. Eddig négy ház épült fel: három családi ház és egy közösségi ház. Most épül a negyedik családi ház – s már keresnek is egy negyedik házaspárt, aki beköltözhetne. Ahogy már említettem, az ötödik ház a fiatal felnőttek háza lesz, a 18 éven felülieké. Ennek a háznak köszönhetően talán majd a faluturizmus is fellendül. Persze ez nagymértékben attól is függ, lesznek-e olyanok, akik ezt igénybe is veszik. Az erdélyi tapasztalatokból kiindulva bizakodóak vagyunk.
Köszönöm a beszélgetést.
