Csokonai Vitéz Mihály még tréfás szerelemdalt is írt a csikóbőrös kulacshoz, mely napjainkra kiveszőben van a népi tárgyaink közül, illetve a miskakancsóval együtt többnyire már csak turistáknak kínált emléktárggyá minősült át. Elődeink számára viszont fontos eszközként szolgált, mivel a magyar ember ugyebár mindig is szerette a bort, annak tárolására, kínálására pedig megfelelő edény dukált.
A fakulacs vagy csutora elsősorban szállításra szolgáló ivóedény volt, bort, vagy pálinkát tartottak benne, de ünnepi alkalmakkor az asztalok díszeként is szolgált, minden társadalmi réteg képviselői használták. A társadalmi különbség csak abban mutatkozott meg, hogy míg a szegényebbeknek egyszerűbb, a gazdagabbaknak díszesebb kulacs jutott.
A kétféle megnevezést tisztázandó érdemes megjegyezni, hogy a becses eszköz neve tájegységenként különbözött, csutorának a Dunántúlon és a Felvidéken nevezték, kulacsnak pedig az Alföldön és Erdélyben. Típusa szerint volt hordozható, korong, lapos vagy domború alakú, rövid nyakú faedény, a nyakán átfűzött bőr, zsinór, vagy madzag vállszíjjal. Az asztali típus ugyanilyen formájú, de kerek talpú volt, hogy megálljon.
A legnevezetesebb csutorakészítő céh a 18. század elejétől Veszprémben működött, mely sikerét két körülménynek köszönhette. Egyrészt a közeli, nyersanyagot biztosító bakonyi erdőknek és a felvevőpiacnak számító balatoni bortermelő vidéknek. Nemcsak pozitív tényezők kedveztek azonban neki, hanem a napóleoni és a porosz-orosz-osztrák-olasz háborúk is, amikor a hadi csutora keresett tároló- és szállítóedény lett. Erdélyben Brassó vált a kulacskészítők híres központjává.
Mindkét helyen juhar- és diófát használtak a készítéshez, de a törzstiszteknek, főnemeseknek tiszafa dukált. Az esztergályozásra alkalmas fát sokszor maguk a mesterek vágták ki a legényeikkel, majd a rönköt a csutora méretének megfelelő darabokra szabdalták. A szabad levegőn több hónapon át szárították, majd lábbal hajtós esztergába helyezték. Itt először a külsejét alakították korong alakúra, majd kotrással, vésővel az oldalán vágott nyíláson át a belsejét esztergálták ki. Ezt követően szájnyílást vágtak az edényre, majd az oldalát pontosan illeszkedő fakoronggal zárták le. Hogy a folyadékot jól tartsa, a belsejét olvasztott viasszal vagy gyantával öntötték ki, aztán a nyak, a kupa és a lábak kialakítása következett, a külsejét pedig kifaragták.
A kulacs vagy csutora azonban nemcsak fából készülhetett, hanem fémből, kerámiából, agyagból is. A hadi célok mellett legfőképpen természetszerűen a pásztorok, útonjárók és fuvarosok vették hasznát. Hazánkban a 18. században terjedt el szélesebb körben, amikor az osztrák–magyar hadsereg ivóedényként használta. Gyakran hordszíj is tartozott hozzá. Egyik különleges fajtája volt a betyárcsutora, amely belül 2–4 rekeszre volt felosztva a különböző italok számára, a száján pedig egy forgatható csap segítségével lehetett kiválasztani, hogy tulajdonosa melyik rekeszből szándékozott inni. Tegyük hozzá, betyárosan huncut egy találmány lehetett…
A csikóbőrös kulacs, Csokonai ihletője (Fotó: Németh István/Felvidék.ma))
A debreceni csikóbőrös kulacs
A kulacskészítés Debrecenben több száz éves múltra tekint vissza. A debreceni csikóbőrös kulacs elkészítése különleges szakmai ismereteket igényelt. A fából készült italtároló edényt szőrével kifelé fordított csikóbőrrel vonták be. Csokonai Vitéz Mihály: „Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz” című költeménye jelentős mértékben hozzájárult népszerűvé válásához („Drága kincsem, galambocskám, csikóbőrös kulacsocskám …”).
A csikóbőrös kulacs a magyar népművészet egyik legemblematikusabb tárgya, amelynek elkészítéséhez több szakma együttműködése szükségeltetik (csutorások, esztergályosok, szíjgyártók). A fában tartott italok hagyománya valószínűleg a középkorra nyúlik vissza. A kulacsot azért vonták be bőrrel, hogy tovább megtartsa a bele töltött ital hűvösségét. Érdekessége, hogy míg a többi pásztorművészeti tárgyat maguk a pásztorok készítették, addig a kulacsokat mindig mesteremberektől rendelték, a mívesebb, díszesebb darabokat legtöbbször a gazda rendelte a számadója számára, vagy a város készíttette a számadóinak. Debrecenben a szíjgyártók készítették a gyakran míves szironyozással, vágott sallangokkal díszített kulacsokat. A különleges darabokhoz pávatollat is felhasználtak.
A XX. században a debreceni csikóbőrös kulacs legkiválóbb megformálója Varga Dezső volt, aki 1958-ban megkapta a népi iparművész, majd 1966-ban a népművészet mestere címet. Magas rangú vendégek látogatásakor az ő csikóbőrös kulacsait ajándékozták. A Debreceni Értéktár Bizottság felvette a megyei értéktárba a csikóbőrös kulacsot.
Miskakancsó: a legmagyarabb fazekastermék
A borkedvelő férfiak bohókás nevű ivóalkalmatossága eleinte csak az Alföldön volt ismert, innen indult világhódító útjára. A legfontosabb készítőhelyek a huszadik század első feléig ugyanazok a települések voltak: Mezőcsát, Tiszafüred és Mezőtúr. A miskakancsó azzal szolgál rá a legmagyarabb kerámiatípus címre, mivel rajta kívül nincs még egy olyan népi edényünk, amely ennyire ne volna jellemző a földkerekség más pontjain. Különös, öszvérszerű tárgy: felül szobor, alul italos edény, amely kiválóan visszaadja az emberi test arányait. A fejét vagy háromszög alakú késő barokk kalpag, vagy huszáros csákó ékesíti, ruházata jelképes, de leginkább az is a huszáregyenruhát idézi. Elnevezése a Mihály név becézett alakjából származik, előfordul „Boros Miska”, „Korhely Miska”, „Szomjas Miska” változatban, habár bizonyos vidékeken jancsikancsónak is nevezték.
Valószínűleg a reformkorban bukkant fel, az első ismert példánya 1824-ben készült Hódmezővásárhelyen – meglepő, hogy később ez a város nem szerepel a tradicionális miskakancsót gyártó helyek között: mindössze a már említett három településhez köthető hozzá történelmileg. A szinte kivétel nélkül zsinóros kabátba bújtatott, kalpagos, bajuszos ember arcát mutató kancsók megszületésében a legnagyobb szerepe az 1750-es években virágkorát élő magyar huszárságnak lehetett. Hadik András huszárjai 1757-ben sarcolták meg Berlint, a történet a magyar virtus egyik legszebb példája volt és nem mellesleg megismertette Európával a magyar huszárok vitézségét. A virtustól azonban nem idegen az alkoholos italok fogyasztása, mondhatni nem is létezhetnek egymás nélkül. Így kerülhetett össze a huszár, a bor és a miskakancsó.
Nem esett ugyan szó róluk, de itt a helyük: csodaszép habán pálinkás butéliák
De vajon miért éppen Miska, ki lehetett a jeles névadó? Egyes források szerint Szent Mihály kántora, ugyanis szentmihályi kántor volt a neve az évnegyedet jelző őszi kántorböjt táján tartott hajdani ünnepi céhösszejövetelnek, mely borfogyasztással, áldomással járt. A szép mázas, embert formázó céhkancsónak ezért adhatták a Mihók, Miska nevet, mely aztán általánossá vált. A véletlen műve csupán, hogy egy másik Mihály, a mezőcsáti Rajczy Mihály volt az a fazekasmester, akit az egész alföldi kerámia legerőteljesebb alkotóegyéniségeként tartanak számon.
A miskakancsó tehát nem más, mint ember alakú borosedény, amit leginkább ünnepi alkalmakkor vettek elő. És ha már szó esett a kancsó nemzeti jellegéről, annak ellenére, hogy ezek a kedélyes figurák a magyar virtust nemzetközi szinten is közismertté tevő huszárság stilizált öltözékében feszítenek, a feladatukból fakadó öblösségük viszont az egykor méltán csodált és rettegett nyalka huszárokénál testesebb küllemet követelt meg.
Ugyanakkor a zsinóros huszárviseletet imitáló minták mellett még egy állandó motívum jellemzi ezeket a fazekasremekeket, ami által a regionális jellegű tárgyak a nemzetközi jelképrendszerhez is kapcsolódnak. A miskakancsókon gyakran feltűnő tekergő kígyó ugyanis nem csak a férfiasság és a férfierő számos kultúrában ismert szimbóluma, jelképezi a halhatatlanságot is – ami a borissza tulajdonosok számára kézenfekvő indoka lehet az önigazolásnak a helyenként káros szenvedéllyé fajuló szomjoltó tevékenység gyakorlása közben. Ugyanakkor a hiedelem szerint örök élettel bíró kígyószimbólum volt hivatott a kancsó tulajdonosának hosszú életet biztosítani.
Nem mindenhol nevezték egyébként a derék Mihályok után a szóban forgó tárgyat, Mezőcsáton pintesként ismerték, ezzel szemben a Mihály becenév más vidékeken és nem csak az ivóedényeken tűnt fel a borfogyasztással összefüggésben.
Az 1820-as évek és 1940 közötti időkből mintegy 150 miskakancsót őriznek különböző gyűjteményekben, melyek közül a Néprajzi Múzeum gyűjteménye a legrangosabb, az ismert daraboknak közel a fele itt található.
A miskakancsók arca másrészt nem csak a megszokott, kissé marcona huszárábrázat lehet, vannak egészen realisztikus vagy éppen karikaturisztikus változatok is, és a kígyó sem mindig kötelező elem. Nagyon érdekesek a kancsókon időnként feltűnő feliratok is, példának okáért: „Ne ítéljetek meg, ha színig iszom magamat – mert régi magyaroktól hallottam e szavakat”, „Ha jót töltesz belém, úgy jót várhatsz vissza, csak aztán vigyázzon, aki mohón issza”, „Bort iszik a magyar, nem pediglen vizet”, „Aki iszik belőle, váljon egészségére”.
Ebből a pár reprezentatív elmésségből is kitűnik, hogy a borissza emberek már elődeink korában is remekül meg tudták „ideologizálni”, miért is néznek gyakran és mélyen a miskakancsó, vagy éppen a csikóbőrös kulacs, esetleg a boroskupa fenekére: nem részegeskednek ők, ugyan dehogy, csupán az ősök intelmeit követik, vagy éppen a bölcsességet keresik… Mert hogyan is írta Márai? „Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor ítéletéről. Mert minden bölcsesség alja, melyet a magyar hazai borból és a műveltségből tanult, ennyi: szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság.”
Nos, mára ez legyen a végszó. Tartsanak velem legközelebb is!
Felhasznált irodalom:
Domanovszky György–Varga Marianna: Mai magyar népi iparművészet, Budapest, 1983.
Márton Béla: Híres kulacsokról és céhekről
Zaich G.: Etimológiai szótár
Magyar néprajzi lexikon
