A hetekben, napokban zajlanak az érettségik, akik szerencsésen túlesnek rajta, azok fogadják a gratulációkat a közösségi oldalakon, akiknek pedig nem sikerül, azok sikeresen elhallgatják. Talán ősszel a pótvizsga összejön, ha nem is ősszel, majd jövőre…
Emlékszem boldogult kamaszkoromra, amikor bizony az alapiskolai tiszta egyes bizonyítvány se volt garancia a középiskolába való bejutásra. Főleg nem a gimnáziumba. Bizony kemény felvételi várt mindazokra, akik el szerettek volna négy év múlva jutni az érettségi bizonyítványig. Nekem két kettessel, de sikerült bejutni a gimibe, osztálytársamnak tiszta egyes bizonyítvánnyal sem. Ma viszont lasszóval fogják a gyerekeket, s még egy hármasokkal, négyesekkel teli bizonyítvány se jelent akadályt, hogy valaki eljusson az érettségiig.
Van ennek pozitív oldala is, hiszen tudok olyan fiatalemberről, aki alig élte túl az alapiskolát, s ennek bizony elsősorban az a közeg volt az oka, ahonnan jött (jelen esetben a cigánytelepről), de később baráti segítséggel rájött, hogy jóval több van benne, sikeresen leérettségizett, s ma már egyetemista. De sajnos ez a ritka kivétel, a diákok nagy többsége legfeljebb a második osztályig jut el. Nem ritka errefelé, hogy 18-20 gyerek kezdi el az első osztályt, s az érettségi zöld asztalig öten-hatan jutnak el csak.
Panaszkodik is az egyik szakközépiskola igazgatója, hogy a diákok egy része megvárja a kötelező iskolai oktatás végét, és tizenhat évesen távozik az iskolapadból. S ez nem kizárólag a lányokat jellemzi, hanem a fiúk is szép számmal állnak odább. Találkozok is egyikükkel, aki az alapiskolában jeles tanuló volt, de még az első osztályt is tisztességes jegyekkel végezte, aztán másodikban valamikor január táján úgy döntött, hogy befejezi. Végleg. S hogy odahaza mit szóltak hozzá? Semmit. Ha nem akar, akkor nem erőltetem – mondja az anyja, és a gyerek 16 évesen ül otthon vagy cselleng azokkal a volt alapiskolai osztálytársaival, akik hatodikból kerültek ki, s a nevüket se tudják leírni.
Ugyanebben az iskolában egy másik osztályban a napokban érettségiztek. Az osztály fele el se jutott a zöld asztalig, legtöbbjük szlovák nyelvből bukott meg, de olyan is volt közöttük, aki már második alkalommal futott neki, de hiába volt a plusz egy év, esélye sem volt a sikerre. Könyörögtem az egyik tanárnak, aki maga is roma származású, hogy nem kell erőltetni a dolgot, mert már elsőben látszott, hogy gyengék a gyerekek, s inkább a szakbizonyítványra koncentrálhattak volna, de a kolléga erősködött, hogy a négy év elég lesz a felzárkózáshoz. De nem volt elég, s a diákok kétharmada megbukott, igaz, ehhez az is hozzájárult, hogy jártak is, nem is iskolába.
Mivel magam is naponta vonatozom, gyakori szemtanúja vagyok annak, hogy hétfőn és kedden még zsúfolva vannak a több évtizedes szerelvények diákokkal, szerdán már akad szabad hely, pénteken pedig már alig látni diákot, azok többsége is félúton leszáll, s a másik járattal már siet is hazafelé, vagy meghúzódnak szerényen valamelyik vendéglátóipari egységben. Ismerősöm is alaposan meglepődött, amikor jött a figyelmeztetés, hogy kedvenc csemetéje több mint 50 óra igazolatlan órát gyűjtött össze pár hónap alatt. Pedig minden reggel elment – mondta védekezően, holott elég lett volna, ha megnézte volna fia közösségi oldalát. Az ingyenes vasúti jegynek köszönhetően bejárta a fél országot. Iskolaidőben.
Az érettségiknek lassan vége, a diákok jelentős része a szeptemberi pótvizsgára vár. Ha nem jön össze, akkor bizony se érettségi, se szakbizonyítvány. Maradnak a munkaügyi hivatalok vagy a külföldi koldulás…
